Hidrológiai Közlöny 1979 (59. évfolyam)
12. szám - Dr. Kovács György: A regionális lefolyás-szabályozás és a vízellátó rendszerek kapcsolata
Dr. Kovács Gy.: A regionális lefolyás-szabályozás Hidrológiai Közlöny 1979. 12. sz. 531 emeli szintjét. Sorra érkeznek jelzések arról, hogy városainkban már viszonylag kis csapadék hatására is olyan belterületi vízkárok jelentkeznek, amelyek a vezetékes vízellátás bevezetése előtt ismeretlenek voltak. Kétségtelen, hogy vonzóbb beruházás a tanácsok számára a vízellátás biztosítása, mint a költséges csatornázás, szennyvíztisztítás és a lakosság is ezt támogatja saját pénzügyi eszközeivel. Az így okozott kár következményei azonban nyilvánvalóak, és felvetik azt a kérdést, vajon megengedhetők-e a házi bekötések csatornázatlan, belsőségi vízrendezéssel nem védett területeken. A közös vízgyűjtőn jelentkező igények területi összefogása, közös, többcélú létesítményekkel történő kielégítése, vagy a beavatkozások időbeli összehangolása nem csak egymást kiegészítő tevékenységek (pl. vízellátás-csatornázás vagy öntözésvízrendezés) esetében szükséges és indokolt. Az átvezetéseket, szállító rendszereket hatékonyabban alakíthatjuk ki az összes igénv együttes figyelembe vételével, mert nagyobb kapacitás esetén az egységnyi mennyiségre jutó fajlagos beruházás feltétlenül kisebb. Erre példaként már említettük a debreceni vízpótlás esetét, amely az öntözéssel közös, regionális átvezető műként hasznosítja a Keleti Főcsatornát. Ugyanez a rendszer azonban negatív példával is szolgál. A Balmazújváros és Debrecen közötti 40 km-es szakaszon már külön kerül kiépítésre a vízellátó és az öntözés vízpótlását szolgáló vezeték (az utóbbi legfeljebb a vízmű fejlesztésének harmadik szakaszában segíti majd a vízellátást), mert az igények időben eltolódva jelentkeztek. Egy-egy tározó nem csak a hasznosítható vízkészlet mennyiségét növelheti, hanem az árvízcsúcs csökkentésével szolgálhatja a vízkárelhárítást és helyes üzemelése csökkentheti a vízrendszer minőségi romlását is. Köztudott, hogy hazánkban kevés a nagy tározó kialakítására alkalmas völgyszakasz. Ezeket a lehetőségeket a topográfia által megszabott határig célszerű kihasználnunk, nem csak azért, mert a nagyobb létesítmény esetében kisebb az egy köbméter tárolt víz fajlagos költsége, hanem azért is, mert példák sora mutatja, hogy a sekálv tározók a víz minőségi romlásának forráasi lehetnek a nagy párolgási veszteség és a gyors eutrofizáció miatt. Ezeknek a nagy koncentrált tározóknak anyagi alapját csak az érdekek összefogásával teremthetjük meg és hatékonyságuk is csak több céhi hasznosítással biztosítható. Megállapíthatjuk, hogy a regionális vízellátó rendszerek a vízgazdálkodás korszerű gyakorlatának — a nagy területet átfogó egységes megoldás keresésének — példái. Úttörő szerepük volt ezeknek a létesítményeknek a lefolyás-szabályozási tevékenység alkalmazása terén is tározók létesítésével, vízgyűjtőket összekapcsoló átvezetések kiépítésével. Szükséges, hogy ez a munka töretlenül folytatódjék és szellemében tovább fejlődjön. Vízgazdálkodásunk a 2. ábrán szemléltetett átalakulási folyamat hirtelen emelkedő szakaszába jutott, amit a természeti és társadalmi környezet gyors változása jellemez. Ehhez megfelelő rugalmassággal csak akkor tudunk alkalmazkodni, ha tevékenységünk elvi alapjait folyamatosan és kritikusan elemezzük, azokat a követelmények és adottságok figyelembe vételével egyre magasabb szinten újra alakítjuk. Ugy vélem a regionális vízellátó rendszerek esetében is időszerű, hogy az eddigi eredményeket értékeljük, tovább fejlesszük, amire módot elsősorban a területen jelentkező különböző vízgazdálkodási beavatkozások összefogása, a többcélú létesítményrendszerek kialakítása nyújt. Ebben látom elsősorban a regionális többcélú lefolyás-szabályozásnak és a vízellátó rendszerek kapcsolatának a tanulmány címében is jelzett fontosságát. 3. A két tevékenység kapcsolatának gyakorlati példái Megismerve a vízkészletgazdálkodás — és ennek részeként a lefolyás-szabályozás — feladatait, valamint a regionális vízellátó rendszerek célját, kialakulását, a vízgyűjtőfejlesztés egységes szemléletében megvalósuló kapcsolatuknak elvei tisztán kirajzolódnak. Nem szükséges ezért ezeknek az elveknek további részletes elemzése, hasznosabb, ha gyakorlati példán mutatjuk be alkalmazásuk lehetőségét. Az eocén program egyik követelménye, hogy — a bányavizek hozamának bizonytalansága miatt — 40 000 m 3/nap (mintegy 0,5 m 3/sec) biztonságosan kiszolgáltatható vizet kell külső forrásból Bicske térségébe szállítanunk. A környék felszíni és felszínalatti vizeinek korlátozott, illetőleg nagy mértékben kihasznált készletei miatt ilyen állandó vízbázisként csak a Duna kerülhet szóba, ahonnan a víz két irányból vezethető a területre, vagy északról Süttő felől, vagy Délkeletről Szászhalombattáról. Ha egyedi igényként vizsgáljuk ezt a követelményt és önmagában csak annak kielégítésére törekszünk, kétségtelen, hogy az utóbbi megoldás mutatkozik előnyösebbnek. A térségben azonban más vízhasználók is küzködnek vízhiánnyal. Tartalék sem a további fejlesztéshez, sem hosszabb, rendkívüli helyzet miatt bekövetkezhető vízhiány elhárítására nem áll rendelkezésre. A vízfolyások, tavak és az azok mellé települt üdülőkörzetek környezetének védelme is vízpótlást igényel. Ezeknek a társadalmi-gazdasági érdekeknek együttes figyelembe vétele az északi változat melletti döntést indokolja. Első kérdésként felmerül, hogy milyen kiterjedésű terület figyelembevétele indokolt, egy-egy egységes regionális lefolyásszabályozó rendszer kialakításakor. Választ csak a javasolt műszaki változatok elemzése alapján adhatunk. A vizsgált példa esetében (5. ábra) a Gerecse gerincig felemelt víz gravitációsan uralja a Tatabányától Tata felé húzódó völgyet. Innen a Vértes lejtőjén mintegy 270 m t. sz. f. magasságig kell a vizet újra emelni, ahonnan már tovább gravitációsan jut az el Bicske térségébe. A második emelés után a víz továbbvezethető más fogyasztók felé is: a Vértes északi oldalán Oroszlányig és Bodajkig juttatható el, a délkeleti lejtőn pedig a fehérvárcsurgói tározóig, amin keresztül Székesfehérvár térsége
