Hidrológiai Közlöny 1979 (59. évfolyam)

11. szám - Dr. Csanády Mihály: A szennyvíziszap-szállítás és elhelyezés egészségügyi szempontjai

494 Hidrológiai Közlöny 1979. 11. sz. Dr. Csanády M.: A szennyvíziszap-szállítás réz 25 mg/1), ami az eltávolítást az esetek jelentős részében nem is tette szükségessé. A kérdés másik oldala az, hogy az eltávolított (fémhidroxidként kiülepített) nehézfém további kezelése nincs megoldva. A fémhidroxid iszapot az esetek zömében szippantó gépkocsival szállítják el. Szabályozott, ellenőrzött lerakása sincs biztosítva, így nem ritka, hogy a hónapok alatt gyűjtött szennyezés esetleg — illegális leürítéssel — ismét a közcsatornába vagy közvetlenül a befogadóba kerül. Ebből is nyilvánvaló egyébként, hogy a szennyvíziszap-kezelés és elhelyezés kérdését nem szabad a háztartási szennyvizekre szűkíteni. Ha nem oldjuk meg az ipari hulladékok ártalmatlanítását, akkor az valahol visszaüt; például az említett módon. Egy-egy esetben elvileg felléphetünk a törvény szigorával, de egy szabálysértési eljárás még nem oldja meg pl. a galvánüzemi iszapok problémáját. Jelenleg objektív tény, hogy jelentős mennyiségű nehézfém jut a közcsatornába, részben legálisan, részben illegális ürítéssel. Ez a jövőben mindenképpen csökkentendő, de teljes kiküszöbölése nem várható. A városi szennyvíztisztító telepeken a szennyvíz nehézfém-tartalma igen nagy koncentráció (koncentrációlökés) esetén a teljes tisztítási folyamatot is megzavarhatja, illetve lehetetlenné teheti. Az esetek többségében erre nem kerül sor, de a nehézfém-tartalom beépül az eleveniszapba, azzal együtt leválik az utóülepítőben. Ez a hatás a befogadók védelme szempontjából előnyös, a szennyvíztisztítás és iszaphasznosítás szempontjából azonban nem. Maga az aerob szennyvíztisztítás csak mérsékelten kényes a nehézfém-szennyezésre. Az anaerob iszapkezelési folyamat már lényegesen érzékenyebb, amit az iszapban való feldúsulás még tovább fokoz. Előfordul, hogy magát a szennyvíztisztítást még egyáltalán nem zavarja a fémtartalom, az anaerob rothasztás azonban gátolt, vagy végre sem hajtható. A jelen témánk azonban az iszap további kezelése. Ebből a szempontból az a lényeges, hogy a kezelt és kezeletlen városi szennyvíziszapok az esetek jelentős részében tartalmaznak nehézfémeket. Ezek a nehézfémek az iszap mezőgazdasági hasznosítása esetében bejutnak a termelt növényekbe, így közvetlenül vagy a haszonállatok közvetítésével az ember táplálékába. Igaz ugyan, hogy a nehézfémek nagyobb része az olyan mikroelemek közé sorolható, amelyek bizonyos dózisban az anyagcsere-folyamatokhoz szükségesek, vagy legalábbis nem károsak. A környezet fokozódó kemizációja miatt azonban az egyéb expozíció (pl. munkahely, városi levegő) is fokozódik, így a bevitel egyes anyagoknál jóval az optimális szint fölé kerülhet. Másrészt vannak olyan nehézfémek, amelyeknek előnyös hatása nem ismert, csak káros a hatásuk. Ez utóbbi csoportba tartozik a higany, kadmium és ólom. Ez a sorrend egyébként megfelel a toxikusság szerinti sorrendnek is. A higany szóródása elleni küzdelem — és a kadmium növekvő népszerűsége — miatt azonban ma már a kadmium (a kisebb toxicitás ellenére) a veszélyességi lista élére került. (Pl. az Egészségügyi Világszervezet — WHO - 1977-es ún. fekete listájának is az élén áll). Valamely nehézfémnek a táplálék-láncba jutása a felhasznált iszap nehézfém-tartalmán kívül függ az illető fém tulajdonságaitól, előfordulási formájától, a trágyázás módjától, a növényfajtától, talajtól stb. Mindenesetre magán a talajon is halmozódhat, és előbb-utóbb a növénybe kerülhet. Abban az esetben, ahol a fentebb említett, különösen veszélyes nehézfémek az adott szennyvíziszapban nem, vagy csak jelentéktelen mennyiségben fordulnak elő, az aggály persze nem indokolt. Ahol azonban a városi szennyvizet nehézfém-tartalmú ipari szennyvíz terheli, ahol tehát rendszeresen kerül nehézfém a szennyvíziszapba, a felhalmozódás lehetőségét vizsgálni kell, és a hasznosítási tervben erre figyelemmel kell lenni. A VITUKI által 1976-ban végzett vizsgálatok eredménye azt mutatja, hogy a legtöbb városi szennyvíziszap esetében a nehézfém tartalom kisebb a szakirodalom szerinti átlagos értékeknél, a mezőgazdasági felhasználást nem veszélyezteti. Néhány város esetében azonban jelentős koncentrációkat is mértek — az általunk végzett tájékoztató mérésekkel megegyezően (pl. Székesfehérvár, Zalaegerszeg) —, ami arra mutat, hogy a kérdéssel foglalkozni kell, és bizonyos esetekben az aggály jogos. A nehézfémeknek a táplálékláncba kerülését azzal lehet biztosan megakadályozni, ha csak olyan ipari növényt termelnek a szennyvíziszappal trágyázott területen, amelynek még a hulladéka sem kerül takarmányként felhasználásra. Nincs aggály például nyárfa, kender vagy len termelésnél. Olajos növények (repce, napraforgó), szeszgyártásra szolgáló kukorica vagy burgonya esetében a melléktermék, ill. hulladék sorsát is figyelemmel kell kísérni. Ma még elég kevés az adatunk annak eldöntésére, hogy egy adott dózis biztosan ártalmatlan-e. Ezért néha talán a feltétlenül indokoltnál nagyobb a szigor; de az említett anyagok halmozódó, lassan ható (long term hatású) mérgek, ezért az emberi egészség védelmében az óvatosság indokolt. Például a kadmiumnál külön fokozza a veszélyt, hogy — a többi fémektől eltérően — nem a növény leveleiben és szárában, hanem a magban koncentrálódik. Ez is hozzájárul a fentebb említett megállapításhoz, mely szerint a felhalmozódás szempontjából ma az esetek többségében a kadmium a legveszélyesebb fém. A szennyvíziszap nagyban való kezelésével kapcsolatban fel kell hívni a figyelmet arra is, hogy minden ipari méreg nélkül is veszélyes lehet a szennyvíziszap a zárt térben felhalmozódó rothadási gázok miatt. A savas rothadási szakaszban komoly mennyiségben keletkező kénhidrogén toxicitása nagyságrendileg nem kisebb a ciánhidrogén toxicitásánál. De gondolni kell a széndioxid felhalmozódására is, ami oxigénhiányt ill. légzésbénu-