Hidrológiai Közlöny 1979 (59. évfolyam)

6. szám - Kardos Imre: Szeged árvízvédelmi rendszerének kialakulása az 1879. évi katasztrófa előtt és után

D r . Lászlóffy W\ : Az 1879. évi szegedi árvíz Hidrológiai Közlöny 1979. 6. sz. 257 J O/rnJ'íX/l ruyx^L 3. ábra. Az 1880-as években épült partjai homlokzati kiképzése Abb. 3. Frontale Ausbildung der in der .Jahren 1880 gebauten Stützmauer sen. Időközben azonban e művek fenntartásával és megújításával kapcsolatosan merültek fel megol­dandó kérdések. Helyreállítási munkák az elkészült védőműveken Az 1886-ban befejezett és alig átadott védművek alatti rakparton alig hogy megindulhatott a keres­kedelmet fellendítő kikötőforgalom, már az első nagyobb árvíz levonulása után a nagy költséggel megépített létesítmény egyes szakaszainak tönkre­menetelétől lehetett tartani. Az 1889. évi árvíz után a közúti hídtól délre 90 m hosszúságban be­következett a partfal alsó szakaszának süllyedése. Az építmény felülvizsgálatára kijelölt, a Földműve­lésügyi Minisztérium által kiküldött szakértő bi­zottság nemcsak a sérült alsó támfalat bontatta le és épített helyébe lépcsőkkel megszakított rézsűs partot és nemcsak a körzetben létesítetett kő­szórást, hanem fontos folyószabályozási intézkedé­seket is tett. 1889 és 1895 között ennek megfelelően osztó­művet építettek a Maros torkolatánál, és a Maros torkolat alatti Tiszamedret 160 m távolságú pár­huzamművekkel összeszorították, abból a célból, hogy a Maros hordaléka ne rakódhasson le közvet­lenül a torkolat alatt. A vasúti híd és a Boszorkány­sziget közötti Tisza szakaszon 180 m távolságú párhuzamműveket építettek, hogy a Maros horda­léka a város alatt is tovább haladhasson. Megma­gasították a partfal felső támfalát is. Valószínűleg akkor érték el az 1970-ben is meglevő magasságot. A legfontosabb és a később legvitatottabb beavat­kozás a közúti híd pilléreinek és a partfal előtti partrészek állékonysága érdekében létesített fo­lyamifenékgátak rendszere volt. Az 1886-ban megalakult Vízrajzi Osztály egyik fontos feladata volt a szegedi mederszakasz nyil­vántartási szelvényeinek állandó ellenőrzése. A 80­as években a szegedi meder állandó változásban volt: a Tisza hol kimosta, hol feltöltötte a szegedi mederszakaszt. A híd környékén veszélyes kimélyü­léseket tapasztaltak. Ennek megállítására a hídtól délre összesen 4, attól északra 2 fenékgátat építet­tek, 8,2 ezer m 3 kőanyag felhasználásával. A kő­gátak felső szintje a 0 víz alatt mintegy 10 m-re, alsó pontjai mintegy 15 m-re voltak. A gátak — amelyek keresztben épülve a hordalék egy részét voltak hivatottak visszatartani — különösen kis­vizeknél fenék-bukóként is működtek, s szelvényük mögött nagy kimélyülések keletkeztek. Későbbi felmérések igazolták, hogy a fenékgátak előoldalán ugyan feliszapolódott a meder, de a gátak hátol­dalán a kimélyülések megnövekedtek. Ez a kimo­sódás ugyan nem vált előnyére a partoknak sem, azonban azt is megállapíthatták, hogy a fenékgátak behatásával az adott — nem mindenben előnyös — kialakítású meder a későbbi évtizedek során végül is állandósult, ami végül is az egyik legfontosabb cél volt. A megnyugtató mederállapot még 1973­ban is jellemző volt. 1917-ben a szegedi alsó partfalon az akkori Pénz­ügyi Palota előtt észleltek süllyedéseket és egyéb el­változásokat. A megcsúszott és megsüllyedt mint­egy 150 m hosszú szakaszon kisebb mértékben a felső támfal is megmozdult. A bajok orvoslásaként a szivárgókat meghosszabbították, részben felújí­tották és II keresztirányú szivárgót is bekötöttek a meglevő hosszirányú szivárgóba. 1928-ban a felső támfalat is 90 m hosszon átépítették. 1946-ban az alsó rakpartnál folytatódtak az el­mozdulások, amelyek 1948-ban és 49-ben fokozód-

Next

/
Thumbnails
Contents