Hidrológiai Közlöny 1977 (57. évfolyam)

6-7. szám - Dr. Vágás István:Adatok az 1876–1975. időszak tiszavölgyi árvizeiről

Hidrológiai Közlöny 1977. 6—7. sz. 311 Adatok az 1876-1975 időszak tiszavölgyi árvizeiről I. A Tisza nagyvizeinek statisztikai jellemzése Dr. VÁGÁS ISTVÁN* a műszaki tudományok kandidátusa A Tisza szabályozását — Széchenyi István és Vásárhelyi Pál nagy művét — 184(i-ban kezdték meg, és egyes későbbi kiegészítő munkákat nem tekintve, nagy általánosságban 1908-ban fejezték be. A töltésrendszer azonban -— döntően a mai töltések vonalán, bár természetesen a mainál jóval szűkebb méretekkel, és kisebb magassággal — már a szabályozási munkák első negyedszázadának végén, tehát 1872-ben lényegében készen állott. Ekkor már a folyó teljes hosszában az 1908-ig kiépült és megmaradt 101 átvágás közül anyamederré vált 59, jól fejlődött 21, és még nem fejlődött ki további 21 [3], 1846 és 1872 között a szabályozás fokozatosan megváltoztatta a Tisza vízjárását, és ez a nagyvizek emelkedésében és a kisvizek süllyedésében nyilvánult meg. 1872 ós 1908 között a folyó életében már újabb időszak következett, amely alatt a vízjárás a töltések és átvágások adta új helyzethez alkalmazkodott. Ez utóbbi időszakban a vízjárási szélsőségek még viszonylag kisebbek voltak, mint később, mivel ekkor helyenként előfordulhattak még gátszakadások is, és így a maximális árvízszintek nem fejlődhettek ki mindenütt. Az árhullámok vízállásainak többsége 1872 után kétségtelenül a folyó vízjárásának új feltételeit tükrözte. A szabályozás 1908. évi teljes befejezése óta napjainkig ugyan még nem telt el 100 év, mégis jogosnak tartjuk, hogy az 1876—1975 között eltelt évszázadot vízjárási szempontból a szabályozott Tisza első évszázadának tekintsük és egészében tanulmányozzuk. Ezt igazolják az ismertetendő statisztikai egyöntetűség-vizsgálatok kedvező eredményei. Közlendő adataink statisztikai sokaság elemeinek tekinthetők. A számokkal kifejezett tények tömege külön útmutatások nélkül önmaga is megmagyaráz mindent, így levont következtetéseinkben talán a száraz kifejezésmódig is tárgyilagosak maradhattunk. Egyes tények annál meglepőbbek, minél inkább puszta tények maradnak, és olykor megerősítenek eddigi hidrológiai szemléletünkben, olykor pedig módosítják azt. Szándékunk ezek után csupán annyi, hogy a szabályozott Tisza első száz évének egyes hidrológiai tényeit — azon belül is az árvizekre vonatkozóakat — saját csoportosításunkban és következtetéseinkkel foglaljuk össze. Az áradások típusa, mértéke és gyakorisága A Tisza nagyvizeinek egyszerű de mégis reprezentatív jellemzésére vizsgáljuk a folyó négy, legfontosabbnak ítélhető vízmércéjét: a vásárosnaményit, a tokajit, a szolnokit, és a szegedit. A felsorolt vízmércék választása mellett szólhat, hogy Vásárosnaményn&l fogadja be a Tisza egyik legfontosabb balparti mellékfolyóját a Szamost. Tokajn&l egy további fontos jobbparti mellékfolyó, a Bodrog ömlik a Tiszába. Bogdánfy [2] szerint Tokaj a levonuló árvízi vízhozamok növekedésének felső-tiszai végpontja, amely felett a maximális vízhozamok lefelé haladva még emelkednek, de amely alatt már csökkennek, mivel innen kezdve a mellékfolyók az árhullámok ellapulásának hatását tovább nem tudják ellensúlyozni. Szolnok a Kö* Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóság, Szeged. zép-Tisza megállapodott szakaszának jellemző vízmércéje. Szegednél fogadja be a Tisza utolsó és legnagyobb mellékfolyóját a balparti Marost is, a szintén balparti Körös becsatlakozása után. Szeged egyébként az árvízi vízhozamok növekedésének Bogdánfy szerint meghatározott alsó-tiszai végpontja. Szeged szelvényében mindannak a víznek át kell folynia, amely a tiszai vízgyűjtő felszínén került lefolyásra. Szeged egyúttal hazánk azon utolsó tiszai vízmérce-állomása is, amely alatt árvíz esetén a Duna hatása is érezhető lehet. További kérdés az, hogy milyen vízállásokat tekintsünk a következőkben „áradás"-neik. Ez megállapodás kérdése, és egyúttal némi engedményt kell tennünk az egységesség és az egyszerűség érdekében. Véleményünk szerint a 600 cm-es vízállás a legjellegzetesebb, és mind a négy kiválasztott vízmérce körzetében közel áll ahhoz a magassághoz, amely alatt a folyó még a medrében marad, illetve egyes szakaszokon, ahol a partélen esetleg már túlfolyna, a XIX. század műszaki fejlettségét megelőző, vagyis kezdetleges védekezési eszközökkel és erőkkel is biztonsággal a mederben tartható. Ezért a 600 cm-es vízállás meghaladását vettük alapul az általunk választott — adott esetben az évharmadnak megfelelő négy hónapos — időszakokban azon feltétel kielégítésének vizsgálatához, hogy volt-e árvíz a Tiszán. Ismeretes az is, hogy a Tiszán évenként három jellegzetes áradási típus különíthető el: a téli és a tél végi hóolvadásből, vagy az azt követő tavaszi esőkből származó téli-tavaszi áradás, a májusi és júniusi esők nyomán elinduló, zöldár néven is ismert nyári áradás, végül az őszi esőszésekből keletkező őszi áradás [2, 6, 10]. Ezek közül az áradások közül egy-egy évben az egyik vagy másik, esetleg akár mindegyik is elmaradhat. Különböző az áradásoknak a gyakorisága a Felső-, a Közép-, és az Alsó-Tiszán. Egyes áradások egyediek maradnak, mások viszont egymás utáni, egymást utóiérő árhullám-sorozatokból állanak. A számszerű értékelés érdekében — bizonyos önkényességgel, a könnyebb áttekintés miatt — a téli-tavaszi áradás időszakát a január 1—április 30, a nyári áradásét a május 1—augusztus 31, az ősziét pedig szeptember 1—december 31 közötti időközben szabtuk meg. Hibalehetőség ebben talán az, hogy (főként az Alsó-Tiszán) bizonyos téli-tavaszi árhullámok, amelyek csak május 1 után tetőznek, már megkaphatják a „nyári árvíz" minősítést. Ugyanúgy: az esetleges, ritkán előforduló gyors decemberi olvadás miatt egyes tipikusan téli vizeket „őszi" vizeknek sorolunk be. Ezeknek a kétségtelen hiányosságoknak azonban nincs túl nagy jelentősége.