Hidrológiai Közlöny 1977 (57. évfolyam)

6-7. szám - Dr. Juhász József: Gondolatok a hazai geotermikus energiahasznosításról

Hidrológiai Közlöny 1977. 6—7. sz. 243 Gondolatok a hazai geotermikus energiahasznosításról Dr. JUHÁSZ JÓZSEF a műszaki tudományok doktora A geotermikus energia a Föld belsejében rejlő hő­energia. Ennek a hőenergiának az egész Földön termé­szetes bázisa a Föld belső melege, ami a kéreg külső részének különböző mértékig szigetelő rétegén át hő­fluxus formájában folyamatosan távozik a légtérbe. A belső hő fenntartásában különböző földtani folyama­tok játszanak közre. A hőmennyiség elrendeződése mel­lett vannak a Föld kérgének legkülső részein olyan helyi anomáliák, ahol a kéreg mélyebb részeiről érkező mag­más kőzetek közvetlenül hozzáférhető helyi energiafor­rást jelentenek (pl. Kamcsatka, Izland, Japán, Olasz­ország). Ezeken a helyeken az átlagos fajlagos hőmeny­nyiség és hőfluxus sokszorosát találjuk. A Föld hőtartalmát — a vízkészlettel azonos megfogalmazásban — dinamikusnak, azaz után­pótlódónak kell tekintenünk, ha — jogosan — fi­gyelmen kívül hagyjuk a geológiai idők alatt bekö­vetkező változásokat. Az utánpótlódó hőkészletet a kéreg minket érdeklő néhány ezer méternyi felső „epidermisében" volumetrikus és áramló rész­re bonthatjuk. A volumetrikus rész az a hőmennyi­ség, ami a vizsgált kéregrészben a kőzetben és a pórusfolyadékban — döntően vízben — a kialakult dinamikus egyensúlyi helyzetben felhalmozódott. Az áramló része a földi hőáram. A geotermikus energia tehát tárolt és vezetett részből áll. Tudjuk, hogy a tárolt része számokkal szinte ki sem fejezhető hatalmas mennyiséget je­lent. A vezetett rész — a hőfluxus — fajlagos értéke viszont átlagban igen kicsiny 1,0—2,5-10~ 6 cal/sec/m 2; A geotermikus energia hasznosításának elvileg két útja van. Egyik a hőfluxus hasznosítása, amivel bolygatatlanul hagyjuk a Föld hőmennyiségét; va­lahogy úgy, mintha a felszínalatti vizekből csak a forrásokat és a felszín alól elpárolgó hozamot hasz­nosítanánk. Másik az, amikor a tárolt hőmennyisé­get is hasznosítani kívánjuk. A földi hőt hasznosítható geotermikus energiává mai ismereteink alapján csak úgy alakíthatjuk át, ha a hőmennyiséget olyan szállítóközeggel vetet­jük fel, aminek segítségével azt szabályozottan és célszerűen tudjuk alkalmazni. Ez a szállítóközeg ma minden hőenergia hasznosításában — a széntől az atomig — a víz. Ennek egyik oka az, hogy vala­mennyi folyadék közül legnagyobb a fajhője, má­sik pedig, hogy semleges, célszerűen előkészíthető, jól vezethető, és elegendő mennyiségben áll rendel­kezésre. Kisebb teljesítményű rendszerekben azon­ban alkalmazzák szállítóközegként a levegőt is. Világosan szét kell választanunk tehát a földi hőt, vagy geotermikus energiát és a hasznosításá­ban közreműködő szállítóközeget, ami szinte ki­zárólag a víz. Meg kell azonban jegyezni, hogy a földi hőt termelése közben a kőolaj és a földgáz is felszínre hozza, mint természetes szállítóközeg. Ha megnézzük azokat a területeket, ahol a geo­termikus energia — hasznosítás világközpontjait találjuk, mindenütt azt látjuk, hogy van helyi energiaforrás és annak hőjét a természetes vízkör­forgalom során odajutó s ott felmelegedő víz auto­matikusan hozza a felszínre. Ezek a szinguláris helyek hívták fel a figyelmet arra, hogy az ilyen helyi — regionális — energiaforrás hasznosítására szállítóközegként a természetes körforgalomban résztvevő vizet úgy is fel lehet használni hogy a ter­mészetes körforgalom kilépő szakaszát „áthelye­zik" a célszerűen fúrt kutakba. Ezzel a vízkörfor­galom sebességét is sikerült nem egy esetben meg­növelni. A földi hő hasznosításának ez a módja a dinamikus hőkészletet hasznosítja, melyhez képest a sztatikus hőtömeget reprezentáló magmatikus intruzió, vagy a potenciális hőtömeget jelképező radioaktív, stb. anyagtömeg szinte végtelennek te­kinthető, s így a természetes vízkörforgalommal együtt a „hőkörforgalom" is kvázi stacionér álla­potban van. A helyes mesterséges beavatkozás az egyensúlyt egy időre felborítja, de lehetővé teszi új dinamikus egyensúly kialakulását. A földi hő természetes hasznosulása helyi kon­centrált energiaforrás nélkül is rendszeresen elő­fordult akkor, ha a természetes vízkörfolyamat so­rán a víz nagyobb mélységekbe kényszerül a fel­szín alá. Ebben az esetben az ott jelentkező hő­fluxus biztosítja a kvázi permanens hőhasznosítást (pl. budapesti hévforrások, dunaalmási langyos for­rások). Ilyenkor a víz- és hőegyensúly mellett a ké­miai egyensúly kialakulása is szokásos. Amennyiben az ilyen rendszer egyensúlya fel­borul s ha a megcsapolás mértéke nem lép túl egy értéket, úgy a rendszer egy új dinamikus'egyen­súly felé törekedhet — elsősorban járulékos hő- és vízkészletek bekapcsolásával, azaz más rendszerek rovására — és permanenssé lesz ismét. Jól ismer­jük ezeket a jelenségeket a budapesti hévforrások és hévízkutak eseteiből. A természetes vagy mesterségesen befolyásolt, de dinamikusan egyensúlyban levő helyi koncent­rált energiaforrás nélküli víz-hő rendszerek — ép­pen mert csak az általános hőfluxust hasznosít­ják-, igen nagy „hőgyűjtő-területtel" rendelkez­nek. Ezekben a rendszerekben a szállítóközeg sze­repét játszó víz általában akkor is a felszínre lép a természetes körforgás következtében, ha nem is hasznosítjuk. A földi tárolt hő hasznosítása lehet a geotermikus energia másik forrása. Ennek a hatalmas energia­készletnek a felszínrehozatala — mai ismereteink szerint — célszerűen a vízzel, mint szállítóközeg­gel lehetséges. A tárolt földi hő lényegében a felszín alatt képződik és fajlagos értéke a mélység felé nö­vekszik. A növekedés mértékét a geotermikus lép­cső jellemzi. A növekedés mértéke ott nagyobb, ahol a hőfluxus nagyobb, illetve ahol az epider­misz erősebben hőszigetel. A kettő közül az utóbbi szerepe a lényegesen nagyobb. Valamely mélységben az 1 m 3 kőzettömegben tárolt hő a kőzetanyag, a hézagtérfogat és a pórus-

Next

/
Thumbnails
Contents