Hidrológiai Közlöny 1977 (57. évfolyam)

3. szám - Csath Béla: Szemelvények a Békés megyei vízkutatás és feltárás fejlődéséről a századfordulóig

150 Hidrológiai Közlöny 1977. 10. sz. Beszámoló Szemelvények a Békés megyei vízkutatás és feltárás fejlődéséről a századfordulóig* CSAXH BÉLA** A hazai mélységi vízfeltárás elsődleges célja az ivóvíznek mint elsőrendű életszükségletnek a biztosítása volt, különleges földtani és vízföldtani adottságok esetén pedig gyógy- és ásványvíz nyerés. Az artézi kutak fúrását a közvetlen környék földtani-, vízföldtani viszonyainak ismeretére alapozzák: feltételezik a vízadó réteg helyzetét. A múlt század első felében hazánkban még nem állott rendelkezésre a kellő földtani ismeretanyag ahhoz, hogy tudományos előkészítő munka alapján indulhasson meg a mélységi vizek feltárása és a fúrástechnika hazai fejlettsége sem volt megfelelő. Nyugat-Európában — Angliában, fi. Németországban és Franciaországban — is csak ebben az időben (1825—1830-tól) indult meg a vízkutatás és a mélyfúrás módszereinek fejlődése. A szakemberek közül a német August Eduard Bruckmann, Karl Gotthelf Kind és August Heinrich Beer, a francia Mulot és Dec/ousée neve említendő. (Ez idő tájt már világrekordot jelent a 736 m mélységű Luxemburg-beli Mondorf-i sófúrás, 1846.) [1] * A mai Békés megye területének földtani és talajtani viszonyaival a Magyar Gazdasági Egyesület 1858. május 5-én tartott igazgatói választmányi ülésen történt határozat szerint Szabó József oki. bányamérnök — később a Budapesti Tudományegyetem ásvány- és földtani tanszék professzora — foglalkozott 1858 nyarán és az összegyűjtött anyagot 1861-ben adta ki ,,Geológiai viszonyok és talajnemek ismertetése" címmel [2]. A „Földtani viszonyok" című fejezetben a megye területén megkülönböztetett három rétegsort ismerteti, melyet ásott kutak rétegsora alapján határozott meg. Említést tesz a minisztérium által 1000 láb (330 m) mélységre tervezett szerkezetkutató fúrásról is, amellyel azonban csak 300 láb mélységig hatoltak le „és csupán homokot találtak, amelyet földtanilag jellemezni nem lehetett, mert kövületek nyomában nem jöttek." A Körös szabályozásánál végzett próbafúrások munkálatait Bodoky Károly vezette. A fúrásokat a megye északi részén K—Ny-i irányban végezték Szarvastól a Berettyó mentén Darvas határáig. A 12—22 láb (4—7 m) mélységű 14 db fúrásból 153 próbát vettek. (Az 1858-ban kiadott térkép (1. ábra) az egyesített Békés-Csanád vármegyét mutatja.) A „hidrogeológiai viszonyok"-at vizsgálva, Szabó József az alábbiakat állapította meg: „víz bőven van Békés-Csanád megyében", de * Előadásként elhangzott a MHT Vízügyi Történeti Bizottság ós a Körösvidéki Területi Szervezet által 1975. szeptember 11 — 12-én megrendezett II. Vízügyi Történeti Napokon, Gyulán. ** Vízkutató és Fúró Vállalat. Budapest. „hogy vizet kapjanak, át kell fúrni a felső két réteget, a harmadik réteg szolgáltatja a vizet minden esetben." „A homokból szivattyúzott vízzel táplálkozó kutak tiszta italt szoknak adni." ,, Békés-Csanád megyében 1860-ig egy artézi kút sincs"' szögezi le Szabó József és tekintve, hogy sok esetben égetően szükséges a jó tiszta ivóvíz, „Békés-Csanád egész területén . . . ajánlandó a mély kútak ásatása vagy fúratása, s ezek kellő mélységre levive, tán kevés kivétellel fognak adni jó ivóvizet oly bőségben, hogy a tartós szárazság alatt nem fogják a szolgálatot megtagadni." Szabó József irányadó útmutatást is ad a fúrás vezetői részére az alábbiak szerint: ,,— a mélységre nézve annyira le kell menni, hogy jóval jöjjenek a környék medrének szintje alá, — legnagyobb gond fordíttassék arra, hogy a felső szakasz az alsó szakaszhoz ne szivároghasson, mi technikai tekintetben néha bajjal jár ugyan, de kivitelezhető." Ezeket Szabó József 1860 után írta. Tudta, hogy a kutak fúrásánál „a földtani vizsgálat megismerteti a rétegsorokat vízgyűjtési és vezetési képességökre nézve." A műszaki utasításnál pedig figyelembe vehette Boner, Bruckmann, Kind, valamint a volt selmeci diákból Prsibram-ban bányá1. ábra. egyesített Békés-Csanád vármegye, 1858 Abb. 1. Das vereinigte Komitat Békés — Csanád, 1858