Hidrológiai Közlöny 1974 (54. évfolyam)

8. szám - Dr. Felföldy Lajos: A hidrobiológia szerepe a vízminőség-szabályozásában

Dr. Felföldy L.: A hidrobiológia szerepe Hidrológiai Közlöny 1974. 8. sz. 349 működése nélkül a bennük levő szervesanyagok egyszerű hígulással válnának észrevétlenné. Biológiai felismerés az is, hogy a vízszennyezés, a mérgeket nem számítva, melyek egyszerűen elpusztítják az élőlényeket, mindig „tápanyagot" juttat a vízbe és ez az élőlényeken keresztül hat az emberi használatra. A „tápanyag" azonban nem egyértelmű fogalom a hidrobiológiában. Ma a Földön két féle táplálkozási típus van. Az egyik a zöld növények autotrófiás táplálkozása, melyek szervetlen tápanyagokat vesznek fel környezetükből, azokat a napfény energiájának felhasználásával energiadús szerves vegyületekké szintetizálják (fotoszintézis). Ebből fedezik saját szükségleteiket és az általuk termelt szervesanyag szolgál a többi, szervetlenből szervest szintetizálni nem tudó, heterotróf élőlény táplálékául. Az autotróf növények „tápanyaga" a szervetlen növényi táplálék („tápsók"), a heterotróf élőlényeké pedig a „hozzáférhető" vagy ,.hasznosítható" szervesanyag. A vizek anyagforgalmának megértéséhez ismernünk kell a „tápanyag" fogalmának ezt a kettősségét, mert csak így lehet megtervezni valamely tó védelmét vagy kiszámítani pl. szennyvíz-terhelhetőségét. Ehhez mindkét esetben a vízben működő élővilág alapvető tulajdonságait kell ismernünk. A mesterséges víztározó létesítés kérdései jól szemléltetik az elmondottak igazságát. A felszíni állóvizek neve a magyar nyelvben „tó". A természetes „tó" hosszú fejlődéssel kialakult vízi ekoszisztémák bonyolult rendszere. Vízminőségét, a kezdeti geológiai-geokémiai adottságokat nem számítva, ezeknek működése hozza létre. Addig, amíg ezek az ekoszisztémák a természet rendje szerint, emberi hatásoktól mentes „természetes" környezetben működnek, a tó „egészséges" marad: vize tiszta, átlátszó, a benne termő szervesanyagot a saját állat- és baktérium-világa feldolgozza és csak évezredes fejlődéssel, lassan válik mindig bővebben termő, mindig eutrófabb vízzé, miközben mélysége állandóan csökken, mígnem, feltöltődve, a tó eltűnik. A tavak általában két funkciót végeznek a természet és a Föld életében: részben mint hatalmas ülepítő medencék lassítják a szárazföld lehordását a tengerbe, részben mint hatalmas, élőlényeket tartalmazó fermentorok a vízi élet hordozói. A tó nem egyszerű mélyedés a földben, amit víz tölt meg. Tározó építésekor körültekintő gondossággal választják ki a morfológiailag legjobban megfelelő helyet, megtervezik és kivitelezik a medret, a zárógátat és az egyéb szükséges műtárgyakat egészen a hozzávezető út világításáig, majd a végén feltöltik vízzel. A természetben szabad levegőn csak tóban lehet vizet tartani. A tározó is tóvá alakul, de hiányzik a történelmi fejlődés, az ekoszisztémáknak a környezettel egyensúlyba jutása, a lassú alkalmazkodási folyamatok. A mélyedésbe jutott vízben idegen, rendszerint, gyorsan folyó vízhez szokott élővilág kerül, ahol az rövidesen elpusztul. A tározott víz halobitása nem a geokémiai adottságoktól függ, hanem a belékerülő víz határozza meg azt, hiszen az alapkőzettől a tározó medrében levő termőföld és nagymennyiségű szárazföldi maradvány választja el a vizet. Hiába a nagy pontossággal tervezett meder, hiába a víz előre kiszámított köbméterei, a „véletlenül" összesodródott élővilág, a mederben rothadó, bomló szárazföldi maradványok, a víztömeg csöndes vagy széljárta volta, a part meredeksége vagy lapossága, sokféle, számításba nem vett tulajdonság együttes hatása olyan élővilágot hoz létre, mely mint a dudva a feltört rét helyén, labilis, évről évre változó és az emberi használat szempontjából rosszminőségű vizet eredményez. A tározó-tervezésnek az élővilág tervezésére is ki kellene térni, de ehhez olyan határtalanul nagymennyiségű alapkutatás szolgáltatta adatra lenne szükség, melyek beszerzése pillanatnyi erőnket meghaladja. Kisebb tározóink minőségét több-kevesebb beavatkozással lehet javítani, de a nagyokban lezajló kedvezőtlen folyamatoknak egyelőre csak szemlélői vagyunk. Egyetlen tényt állapíthatunk meg egyértelműen: ma Magyarországon minden olyan tározónkban, ahol vízminőségi problémák vannak, biológiai jelenségek okozzák azt. A változás, gyógyítás tehát csak biológiai kutatómunka eredményeként remélhető. Folytathatnánk még a példák sorát a Mohács—Pécs közötti távvezeték biológiai betegségével, a lassú szűrők homokfelületén kialakuló alga-tömegvegetáció problémájával, sőt a Balaton lassú, egyelőre csak a hidrobiológusok számára észrevehető eutrofizálódásával (Sebestyén, 1962) vagy azoknak az intézkedéseknek biológiai vetületével, melyekkel a Velencei-tavi Intéző Bizottság a náddal, hínárral fedett, elöregedett, eutróf tóból ideális üdülővizet kíván teremteni, ahol a vízminőség teljes egészében a biológiai egyensúly függvénye, de inkább öszszefoglaljuk a címben felvetett és általános vomásokban ismertetett témát: Valamely természetes patak, folyó vagy tó vízminősége a kezdeti geológiai-geokémiai adottságoktól és a benne termő ekoszisztémák működésétől függ. A természetes vizek élővilága bonyolult és hosszú fejlődés eredménye. Ez az élővilág minden külső hatásra érzékenyen válaszol s válasza nyomán megváltozik a víz minősége. Bármilyen hatás vagy beavatkozás előtt tehát szemügyre kell venni a vizet mint élő rendszert és meg kell vizsgálni a hatás valószínű biológiai következményeit (Carins, 1970). Máskülönben Sebestyén Olga (1961) szavaival szólva: „ ... emberi beavatkozás, szándékos vagy anélkül való, a vízi élet törvényszerűségeit nem ismerő ember elé szinte megoldhatatlan feladatokat támaszt, vagy pedig munkáját lényegesen visszaveti, mert beavatkozásának előre elképzelt következményét nem várhatja biztonsággal". Ez a munka a hidrobiológiára vár. A modern vízminőség-szabályozásnak elengedhetetlen része a kérdések természetes, biológiai oldalának vizsgálata, önmagában azonban ez sem ér so-