Hidrológiai Közlöny 1974 (54. évfolyam)

6. szám - Domokos Miklós: Áttekintés a VITUKI vízkészletgazdálkodási kutatásairól

Hidrológiai Közlöny 1974. 5. sz. 256 Áttekintés a VITUKI vízkészletgazdálkodási kutatásairól DOMOKOS MIKLÓS« 1. Vízkészletgazdálkodás Magyarországon A vízkészletgazdálkodás a vízgazdálkodás egyik legfiatalabb — világszerte alig egy-két évtizede kibontakozott —, ma is rohamosan fejlődő szakágazata. Egyre inkább átszövi a vízgazdálkodás többi — főleg vízhasznosítási — szakágazatait. A vízgazdálkodás és az egyéb népgazdasági ágak kapcsolatának jelentős része a vízkészletgazdálkodáson keresztül valósul meg, amely szoros kapcsolatban van az emberi környezet védelmével is. Ezért a vízkészletgazdálkodás népgazdasági jelentősége egyre fokozódik. Az egyes országok vízkészletgazdálkodásának helyzetét, tartalmát, fejlesztésének irányát és ütemét a természeti adottságok — köztük elsősorban a vízkészlet bősége vagy szűkössége — és a vízkészlettel kapcsolatos mindenkori társadalmi igények egymásrahatása szabja meg. 1.1 A vízkészletgazdálkodás szükségessége Magyarországon e két tényező-csoport alakulása viszonylag korán szükségessé tette az intézményes vízkészletgazdálkodás bevezetését és ma is megköveteli e tevékenység erőteljes fejlesztését. Ennek fő okai közül itt csak a következőket emeljük ki [1]: — Az ország vízkészletének zömét jelentő felszíni vízkészlet kereken 90%-a a Duna rendszerében jelentkezik és csak 10%-a a Tiszáéban. Ezzel szemben a vízigényeknek nagyobb hányada terheli és fogja terhelni a Tisza vízgyűjtőjét, mint a Dunáét. — A térbeli eloszlás kedvezőtlenségét fokozza, hogy felszíni vízkészletünknek kereken 90%-át a Duna, a Dráva és a Tisza szállítja, és csak 10%-a jut a többi vízfolyásra. E mellett vízfolyáshálózatunk ritka is. — A mértékadó nyárvégi időszakban a felszíni vízkészlet 96—99",o-a a szomszédos államokból érkezik hozzánk, tehát az ország vízgazdálkodási távlati tervei csak a szomszédos országok terveivel összehangoltan valósíthatók meg. — A vízkészlet időbeli eloszlása egyenlőtlen, mert a vízfolyások vízjárása szélsőséges; a legkisebb és a legnagyobb vízhozamok aránya a Dunán 1 : 15, a Tiszán 1 : 80, a kisebb vízfolyásokon pedig 1 : 500. — A vízkészletek nagy része az árvizek idején, kihasználatlanul folyik le. A nyár végén viszont, amikor a legnagyobb vízigény jelentkezik, a vízfolyások általában kevés vizet szállítanak. — A hazai és a külföldi eredetű tisztítatlan szennyvizek rontják a felszíni vizek minőségét, és — számos egészségügyi hátrányon túlmenően — csökkentik a gazdasági célokra hasznosítható készletet. — A környék lakosságának az igényeire, a környezet védelmére és a hajózásra való tekintettel az érkező vízhozamok egy része nem vehető ki a vízfolyásokból. Ezzel a mederben hagyandó vízzel is lényegesen csökken a területen hasznosítható vízkészlet. — A felszínalatti vízkészlet — amely a felszíninél területileg elosztottabb, időben állandóbb és jobb minőségű — hasznosítható (jórészt utánpótlódó) része csak kereken 10%-a a mértékadó felszíni vízkészletnek. Magyarország vízkészletgazdálkodásának a többi európai országéhoz viszonyított 1970. évi helyzetét jól megvilágítja az 1. ábra, amely az egyes országok területén eredő évi vízkészlet és évi vízigény hányadosaként értelmezett BALCERSKI-féle mutatóval jellemzi az országokat. * Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet, Budapest. Látható, hogy ennek alapján Magyarország a legkedvezőtlenebb helyzetű országok közé tartozik [2], 1.2 A vízkészletgazdálkodás kibontakozása A vízkészletgazdálkodás feltételeit a Kormány 1948-ban, az egységes vízügyi szolgálat életrehívásával megteremtette. A vízügyi szervezet keretében az utóbbi évtizedben a vízkészletgazdálkodás megvalósítására hivatott speciális szervezet is kialakult. A szervezet sejtjei mind az elvi irányítást és koordinálást biztosító főhatóságnál, mind a középszintű irányítást végző és a távlati tervezést összefogó Vízkészletgazdálkodási Központban, mind a természeti alapadatokat feltáró, s a módszertani kutatásokat végző VITUKI-ban, mind pedig az operatív végrehajtásra hivatott Vízügyi Igazgatóságoknál létrejöttek és működnek. A vízkészletgazdálkodás megvalósításának egyik elsőrendű feltétele egy egységes, átgondolt távlati terv létezése. Ezért a magyar vízkészletgazdálkodási szervezet működésének első kézzelfogható eredménye az 1965-ig 27 kötetben és 2 térképmappában közreadott Vízgazdálkodási Keretterv volt. Országos tervből és az ország 13 vízgazdálkodási területegységére vonatkozó tervekből áll. A Keretterv, az ország természeti adottságaiból és a vízgazdálkodással szemben támasztott igényekből kiindulva, időbeni ütemezés nélkül hosszú távlatokra szólóan tartalmazza a fejlesztési lehetőségeket és az egymással összefüggő művek esetén a létesítés ésszerű sorrendjét [3]. E nagy munka középpontjában a vízkészletgazdálkodás áll. A vízkészletgazdálkodás kulcsa, a vízgazdálkodási mérleg a Keretterv külön fejezete [4], Ez a fejezet mutat irányt, hogy az ország egyes területein mely vízhasználatok milyen mértékű fejlesztésére van lehetőség, továbbá, hogy a vízgazdálkodás tervszerűbbé tétele milyen beavatkozásokat igényel. A Kerettervet minisztertanácsi jóváhagyása óta folyamatosan finomítjuk, ill. továbbfejlesztjük. A szükségletnek megfelelően újabb és újabb vízkészletgazdálkodási tervek, koncepciók készülnek. A Keretterv megvalósulásának nyomonkövetése, a vízkészletgazdálkodás kiemelkedő eredményeinek és eseményeinek rögzítése az 1962 óta megjelenő Vízkészletgazdálkodási Évkönyvek feladata. Az Évkönyv-sorozat egyrészt a vízkészletgazdálkodási szakemberek munkáját segíti, másrészt rendszeresen tájékoztatja a közigazgatási, politikai és tudományos intézményeinket [5]. A tervszerű vízkészletgazdálkodás következetes megvalósításának ugyancsak elengedhetetlen feltétele volt az egységes országos vízkészletgazdálkodási nyilvántartás létrehozása [6], E nyilvántartási rendszer továbbfejlesztésével — a vízügyi adatbank keretében — jelenleg foglalkoznak.