Hidrológiai Közlöny 1974 (54. évfolyam)

5. szám - Dr. Gulyás Pál–dr. Tyahun Szabolcs: Adatok a ráckevei Duna-ág kisrák faunájához

Hidrológiai Közlöny 1974. 5. sz. 240 Adatok a Ráckevei Duna-ág kisrák faunájához Dr. GULYÁS I'ÁI'-Ur. TYAHUN SZABOLCS** A Ráckevei Duna-ág közel 58 km hosszú szabályozott vízjárású Duna-mellékág, melyet felső részén a Kvassay zsilip, alsó részén a Tassi zsilip zár le. Jelentősége minden vízgazdálkodási ágazat szempontjából igen nagy. Mesterségesen szabályozott vízszintje jó lehetőséget nyújt árvizek és belvizek levezetésére, a környező ipartelepeken kívül jelentős mezőgazdasági területeket lát el öntözővízzel. Állóvízi jellege a hajózást, üdülést ós a vízisportok térhódítását is megkönnyíti. A Kvassay vízierőműnői energiatermelés folyik, de a vízterület halgazdálkodási szempontból is kiemelkedő jelentőségű. A Duna-ágat napi 0—40 m

3/sec mennyiségű vízzel táplálják a Dunából. Hidrológiai sajátságait tekintve 3 szakaszra oszlik. A felső, mintegy 10 km-es szakaszon a meder keskeny (60—100 m), a maximális közép sebesség 2 km/h, a vízmélység 1,5—2 m. A középső 15 km-es szakaszon a meder kiszélesedik (200—500 m), a maximális közép sebesség csökken (0,1—0,2 km/h), a vízmélység nem nő. Az alsó szakaszon a meder mély (4—5^m), széles (200—400 m), határozott vízmozgás nincs. A hínárasok elterjedését megszabó környezeti tényezők (áramlási sebesség, mederalkat, tápanyagellátottság stb.) általában mindenütt kedvezőek, ezért hínáros területek a Duna-ág egész hosszában nagy számban találhatók. Ezeknek a vízinövényekkel benőtt élőlényekben gazdag területeknek a zoológiai vizsgálata az egész vízi élettér anyag- és energiaforgalma, tehát biológiai vízminősége megismerésének szempontjából fontos. Nagy jelentőségük van a dús vegetációjú területeknek a vízi élettér elöregedése szempontjából is. A növényeknek és a rajtuk élő állatoknak állandó pusztulása a szerves törmelék felhalmozódását növeli, ezzel a feltöltődést sietteti. Noha a hínáros területek adottságai különlegesek, mind a mai napig kevés irodalmi adatot ismerünk faunájukról. Hazai vizeink közül eddig csak a Balatonban végeztek ilyen vizsgálatokat. Entz (1947) a mezofaunához tartozó összes állatcsoportot figyelembe véve végzett minőségi és mennyiségi vizsgálatokat balatoni Potamogeton perfoliatus és Myriophyllum spicatum állományokban. Ponyi (1956) pedig egyes balatoni hínárállományok Crustacea-faunáját dolgozta fel. Más vizek hínárosainak faunájáról csak néhány szakdolgozat és doktori értekezés adatai állnak rendelkezésünkre. A külföldi irodalom sem túl gazdag. A Potamogeton állományok élővilágáról (

Berg 1949, Müller— Libenau 1956), a lengyel halastavak hínárállományánakfaunájáról (Kuflikowsky 1970), aMuskee-tó hínárosainak gerinctelen állatairól (

Rosine 1955) és egyes tavak növényállományának Entomostraca faunájáról (Smyly 1952) ismerünk közleményeket. Külön ki kell emelni Elössner munkáit, melyekben részletesen feldolgozta a Duna-delta, a Stehlinsee, a Nehmitzsee és a Gerlinsee különböző növénytársulásainak, köztük a Potamogeton perfoliatusnak a Cladocera és Copepoda faunáját (Flössner 1964, 1967). * Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet, Budapest. ** Középdunavölgyi Vízügyi Igazgatóság, Budapest. A Ráckevei Duna-ág Entomostraca faunáját először Berinkey és Farkas (1956) vizsgálták. Kutatásaik egyrészt a bentosz, másrészt a plankton haltáplálékul szolgáló szervezeteire terjedtek. Meghatározták a Ráckeve térségében előforduló fajokat cs a haltáplálékban való részvételük arányát. Az Entomostraca faunát faj-és egyedszámban egyaránt viszonylag szegénynek találták. A vízminőség jellemzésére még nem kísérelték meg felhasználni őket. A következő munka a Duna-ág rákfaunájáról csak 1973-ban jelent meg (Bothár 1973). A szerző igen alapos részletességgel elemzi a Soroksárnál, Dunaharasztinál és Ráckevénél gyűjtött minták Crustacea planktonját. Megállapította, hogy a Cladocera és Copepoda állományban minőségileg is és mennyiségileg is alapvető eltérések mutatkoznak a mintavételi helyek között. Jelentős eltérést talált a fajok évszakonkénti mennyiségi eloszlásában is. A vizsgálat ideje alatt 38 ágascsápú és 14 evezőlábú rákfaj előfordulását jegyezte fel. A Duna-ág különböző helyein levő Potamogeton perfoliatus állományokban végzett zoológiai vizsgálatokban az alsórendű rákokat (Entomostraca) dolgoztuk fel. A tisztán állattani, hidrobiológiái kérdések tisztázásán kívül, mint a hínárosokban tanyázó kisrák-fauna összetételének és évszakos változásianak megismerése, gyakorlati vízminőségi kérdéseket is felvetettünk: lehet-e egy elég szűk élőlény csoport viszonyaiból a vízminőség, elsősorban a szaprobitás és trofitás fok változásaira következtetni? A vizsgálatok idője, helye és módja A gyűjtéseket 1970 májusa ós októbere között végeztük a Dunaág 4 különböző helyén. Szigethalom, Ráckeve, Döinsöd és Tass térségében tavasszal (május 20), nyáron (július 15) és ősszel (okt. 8) vettünk mintákat. Hosszú nyélre erősített 0,5 mm lyukbőségű hálóval nyújtott nyolcasokat írtunk le a növények között, vigyázva, hogy az áramlás a hálóba sodorja a menekülő állatokat. Amikor az összegyűlt anyag a háló vízátbocsátó képességét érezhetően csökkentette, tartalmát fotótálba ürítettük, majd az egész műveletet 5—10-szer megismételtük. Az összegyűjtött anyagot porüvegekbe téve formaiinnal tartósítottuk a feldolgozásig. A hínárosok állattársulásainak mennyiségi gyűjtéséhez megnyugtató módszer még nem áll rendelkezésünkre, így általában, mint a jelen esetben is meg kell elégedni a minőségi gyűjtéssel. Ha azonban a gyűjtési terület nagyságát megbecsüljük, ezt következetesen megtartjuk, a relatív tömegviszonyokra így is értékelhető tájékoztatást nyerünk. A gyűjtési eredmények közti hasonlóság, ill. különbség kimutatásakor a fenti körülmények betartása esetén a gyakorisági értékek jól alkalmazhatók. A vizsgált állatcsoport esetében a gyakorisági értékek egyedszám-megfelelését a következőképp választottuk meg: Egyedszám Gyakoriság 1—5 példány 1 6—20 példány 2 21—100 példány 3 101—1000 példány 4 1 001—10 000 példány 5 10 000-nél több példány 6