Hidrológiai Közlöny 1973 (53. évfolyam)

2. szám - Blum Anna: Szennyvíztisztító telepek méretezése a próbaüzemi tapasztalatok tükrében

60 Hidrológiai Közlöny 1973. 2. sz. Blum A.: Szennyvíztisztító telepek tökéletesen a humusziszap. A dorr-típusú ülepítők viszont igen jól beváltak. Létesítésük a jobb vízminőség miatt még ott is kifizetődő, ahol legkisebb, még jó hatásfokot biztosító méretük nagyobb, mint ahogy arra a számításból adódóan szükség lenne. A nagyvárosi, eleveniszapos szennyvíztisztító telepek jelenlegi üzemirányítási rendszere kevés módot nyújt a terhelés mindenkori ingadozásaihoz, időszakos változásaihoz való alkalmazkodásra. A szenyvíz mennyiség, de különösen a minőség módosulása és ennek hatása az anyagmérleg alakulására meglehetősen lassan és nehézkesen követhető csak nyomon. A műszerezettség és a részleges automatizálás foka ugyanis kisebb, mint ahogy azt a lehetőségek megengednék és az üzemellenőrző laboratóriumok felszerelése sem elég korszerű ahhoz, hogv a különféle elemzések a kellő időben rendelkezésre álljanak. Egyes kiveteles helyeken sajnos még ma is előfordul, hogy megfelelő műszerek és laboratórium hiányában, tényleges mérések helyett csak „megfigyelések" végezhetők. A gépi tisztítású rácsok működtetése általában ötletszerű . Az elszennyeződés következtében a csatornahálózatban visszaduzzadó és a tisztítás után hirtelen lezúduló víztömeg mesterségesen előidézett terhelés lökést jelent. A jelenség időkapcsoló órával vagy szintkülönbség mérése alapján történő automatikus üzemeltetéssel kiküszöbölhető lenne. Ehhez hasonlóan lehetne szabályozni az ülepítőkből és a sűrítőkből is az iszapelvételt. A rácsszemét tározók, mivel a rácsszemét tényleges mennyiségéről és összetételéről a tervezés időpontjában az esetek túlnyomó többségében csak tájékoztató jellegű adatok állnak rendelkezésre, majdnem mindig túl- vagy alulméretezettek. A légbefúvásos homokfogók jó működésének előfeltétele a légbevitelnek a vízmennyiségtől függő folyamatos szabályozása. A homokkotró és mosó berendezések jelenlegi megoldásukban nem eléggé üzembiztosak. A rövidebb (1/2—3/4 órás) előülepítési idő elősegíti a nagy fajlagos térfogatú, nehezen ülepedő eleveniszap pelyhesedését. Ügyelni kell azonban arra, hogy az alakos szerves anyagok beépülése ne növelje meg túlságosan az előzetesen elhidrolizálandó tápanyag mennyiségét. A vegyszeradagolással történő iszappelyhesítés részben költségei miatt, részben hazai sorozatgyártású adagoló és ellenőrző berendezések hiányában nem terjedt el széles körben. Az előülepítés teljes elhagyása — ha a durva darabos és az átúszó lebegőanyag előzetes eltávolításáról pl. dobszűrővel gondoskodtak és az eleveniszapos medencék áramlástani viszonyainak meghatározásánál is figyelembe vették — különösen ott előnyös, ahol nehezen ülepedő eleveniszap várható. Az eleveniszapos medence és az utóülepítő célszerűen modellkísérlet, de legalább is mérések és biológiai bonthatósági vizsgálatok végzése után méretezhető. A különböző fajtájú és arányú ipari szennyvizek hatását a puszta KOI vagy BOI értékek nem fejezik ki elegendő pontossággal. Egyszerű összegzésük útján adódó terhelésből számított tisztítási jellemzők a gyakorlatban mindig eltérnek az optimumtól, de többnyire a tervezettel sem egyeznek meg. Nagy átlagban az eleveniszapos medencékben a tervezett tartózkodási idő csúcshozamra vonatkoztatva 3—5 óra. Ez az időtartam rendszerint biztosítja a viszonylag könynyen bontható szennyező anyagokat tartalmazó szennyvizek jó hatásfokú tisztítását. Megválasztásánál mindég szem előtt kell tartani a választott iszapkezelés kívánalmait is. A csak szikkasztó ágyakon való természetes víztelenítésnél kedvező a kismennyiségű, jól elásvánvosodott fölösiszap. Eléréséhez a tényleges bontási folyamat időszükségletén kívül a megfelelő fokú autooxidáció időigényét is számításba kell venni. A tartózkodási idő ilyen alapon történő tudatos megválasztása azonban jelenleg még nem általános. Az asszimilációs folyamat oxigénigénye szennyezőanyag fajtánként változó és az egyes szennyvizek származás szerinti mennyiségeinek arányában nem összegezhető. A beviendő oxigén a késő délelőtti-kora délutáni órákban a legnagyobb, éjféltől hajnalig a legkisebb. Előbbi, utóbbi két-háromszorosa is lehet. Alakulására a gyárak munkarendje döntő befolyást gyakorol. Ugyanez mondható el a fölös- v iszapról is. Az utóülepítők általában a csúcshozamra két órás tartózkodást biztosítanak. Ez túlnyomóan házi szennyvízből álló városi szennyvíznél elegendő. Rosszul ülepedő eleveniszapnál azonban kevés a megfelelő tömörödés elérésére és ezért mind a recirkulációs, mind a fölösiszap túl híg marad, az ülepítőtérben kialakuló túl magas iszapszint miatt pedig az elúszó iszap nő meg tetemesen. A fölösiszap további gravitációs sűrítésének eredményessége szorosan kapcsolódik az iszap állapotához. A biológiai folyamat ugyanis a sűrítőben is tovább játszódik, ha a szervesanyag-tartalom nagy és a rendelkezésre álló oxigén már elfogyott, anaerob szakaszba lép át és a fejlődő gáz az iszapot felúsztatja. A tapasztalat szerint ez a jelenlegi körülmények között 4—6 óra után következik be. Ezalatt 2—5%-os szárazanyag-tartalom növekedés érhető el átlagosan. Az anaerob iszaprothasztók gazdaságosabb kihasználása ennél feltétlenül nagyobbat követel meg. Elsőrendű fontosságú ezért a gépi víztelenítés mielőbbi hazai megoldása. Az anaerob iszaprothasztók üzeme nehezen irányítható. A betáplált és az előrothasztóból az utórothasztóba átbocsátott iszap nem mintázható. A rothasztótérből csak egyetlen helyen, a keringtető vezeték megcsapolásával vehető minta. A mintavételi hely kialakítása (nagyátmérőjű vezetékben kisméretű csap) nem megfelelő, a vett minta nem reprezentatív. Az egyetlen hőmérő a fenékiszap hőmérsékletét méri. A pH mérésére nincs lehetőség. Mindezek következményeként a rothasztótérben végbemenő folyamat csak igen hozzávetőlegesen követhető nyomon. A biogáznak csak a hasznosított mennyisége ismert, mert az elfáklvázó vezetékében nincs mérőóra. A fajlagos gáztermelés tehát pontosan nem állapítható meg. Automatikus gázminőség-elemző sincs beépítve, így a metántartalom csökkenése nem észlelhető idejében. Az előrothasztók csak mamutszivattyús keverése az indulásnál számtalan bonyodalom forrása. Az előrothasztóból nincs mód a különböző szinteken történő iszapvíz dekantálásra, holott a nem kellő hatásfokú elősűrítés ezt különösen a bedolgoz-