Hidrológiai Közlöny 1973 (53. évfolyam)

1. szám - Könyvismertetés

47 Hidrológiai Közlöny 1973. 1. sz. Köny vism ertetés ROMÁNIA VÍZFÖLDRAJZA (TJjvári J.: Geografia apclor Romfuiici. Editura §tiintificá, Bukarest, 1972. 589 lap, 150 ábrával ós 159 táblázattal.) Újvári József, a kolozsvári Babes—Bolyai egyetem földrajzi tanszékének docense, már 1959-ben kiadta ,,Hidrografia 1Ff. P. R. (A Román Népköztársaság vízrajza)" című könyvét, és „Folyók, tavak, tengerek" címen népszerű magyarnyelvű hidrológiát is írt. Az előttünk levő kötet mégis sok újat tartalmaz, és anyagának gazdagsága élénk tanúsága a román geográfusok és hidrológusok céltudatos és lendületes munkásságának. A vaskos mű két részből áll. Az első rész 13 fejezetben 156 lapon általános képet nyújt Románia vízgazdálkodásának hidrológiai alapjairól, a második rész regionális vízrajz: 416 lapot felölelő 8 fejezetben sorra veszi az ország vízrendszereit, és módszeresen összefoglalja mindazt, amit a vízrajzi adatgyűjtés róluk eddig feltárt. A munkát 282 tételt felsoroló bibliográfia zárja le — a tartalomnak megfelelően zömmel Románia területére vonatkozó közleményekkel, de az ország területén eredő folyóknak a határon túli szakaszára vonatkozó legfontosabb magyar és szovjet irodalmat sem hagyva figyelmen kívül. A rövid történelmi bevezetés bői, amely Herodotosnak az Ister folyóra és a Pontus Euxinusra vonatkozó utalásával kezdődik, kiderül, hogy Románia legnagyobb múltú vízmércéje az orsovai, amelyet 1838-ban Vásárhelyi Pál állított fel. Az Európai Dunabizottság Oalacnál ós Brailánál 1873, ill. 74-ben indította el a vízállás-észleléseket. Erdély területén már a mi Vízrajzi Osztályunk megszervezését megelőzően is működött 6 mérceállomás, a legrégebben — 1853-tól — Besztercén. A Kárpátok déli ós keleti lejtőin eredő vízfolyásokon 1908-ban indult meg az észlelés. Az adatokat kezdetben a mi „Napi vízjárási térkép"-ünkhöz hasonlóan tették közzé. Az 1925-től megjelenő vízrajzi évkönyvekben 1914-ig visszamenően vették figyelembe az észlelési adatokat. A két világháború között, főként a vízerőhasznosításra irányuló tervekkel kapcsolatban, számos vízrajzi tanulmány született (Pavel, D., Jacobi, R. stb.). A hidrológiai kutatás igazi fellendülését azonban — akárcsak nálunk —- az ország felszabadulása után, 1949-ben bevezetett szocialista tervgazdálkodás hozta meg. Értékes részlettanulmányokon kívül monográfiák ós kézikönyvek egész sora tanúskodik róla. Újvári könyvének lefolyási adatai tehát általában több évtized észlelésére és igen gazdag irodalmára tárnaszkodnak. A vízminőségi jellemzőkkel kapcsolatban (vízhőmérséklet, jég, hordalék, vízkémia) természetesen rövidebb adatsorokkal kellett beérnie a szerzőnek, de bizonyos, hogy minden fellelhető adatot felhasznált. Az első rész további fejezetei a vízrendszer kialakulásának természetföldrajzi alapjait, a felszín alatti vizeket, a vízhálózatot és az ország vízmérlegét ismertetik, majd a vízjárás alakulásával, a vizek hőmérsékleti és jégviszonyaival, a hordalókszállítással, a vizek vegyi jellegével, a tavakkal és lápokkal foglalkoznak. A geográfusra jellemző tipizálás közös vonása mindegyiknek. A módszerben, amely nagy mértékben segíti az inter- és extrapolálást, mesterét, a moszkvai M. I. Lvovics professzort követi a szerző. A XII. fejezet különösen érdekes ebből a szempontból: a vízgyűjtő tájoltsága és a vízjárás jellege szerint övezetekre osztja az ország területét és ezeken belül a felszín alatti táplálás aránya, az erózió üteme ós a víz kémizmusa figyelembe vételével részterületeket állapít meg. Az Újvári korábbi műveiből ismert ábrákon kívül újat is találunk ebben a részben. így pl. a 4. ábra az erdőborítás csökkenését, a 11. az ország ásványvizeit, a 32. ábra a közópvízhozamok alakulását és a tervezett vízpótló rendszereket, a 36. a fajlagos árvízhozamok alakulását ós a 47. a jégviszonyokat szemlélteti. A 60. ábra az ország vízgazdálkodási egységeinek térképe. Külön kell foglalkoznom a vízkészletgazdálkodási szempontból különösen fontos XIII. fejezettel, amely a ,,Románia vizeinek általános hidroökonómiai és vízgazdálkodási jellemzői" címet viseli. Mindenek előtt képet kapunk belőle az ország vízgazdálkodási létesítményeiről. Megtudjuk pl., hogy az árvízvédelmi töltések hossza 3792 km (ebből a Duna mentén 1321 km), a védett terület 1,3 millió ha. A belvízrendezés 1,72 millió ha-ra terjed ki. Igen nagy ütemben halad a talajvédelem: a 3 millió ha erózió által fenyegetett területnek 1958-ban még csak X),5%-ára, 1971-ben 40,5%-ára terjedtek ki a munkálatok. A vízerőhasznosítást szolgáló 19 tározó hasznos térfogata 1,3 milliárd m

3, ós a legújabban, huszadikként, a Vaskapu vízlépcső csatlakozik hozzájuk, egymaga 3 milliárd m

3 hasznos térfogattal. A vízerőművek kiépítési teljesítménye az 1938. évi 48 MWról 1970-ig 1200 MW-ra növekedett, és ez a szám a Vaskapu vízlépcső révén háromszorosára ugrik fel. Az öntözött terület kiterjedése az 1938. évi 15 400 ha-ról 1970-ig 731 000 ha-ra nőtt ós 80%-ban esőszerűen öntözött. A halastavak és mezőgazdasági célú tározók száma kereken 1 200, együttes térfogatuk 420 millió m

3. A központi vízművel ellátott települések száma 1969-ben 295 volt 719 millió m

3 évi vízfogyasztással. A tényszámokat a vízigények jövőbeli alakulására vonatkozó ábra ós az ország 1970. évi vízmérlege egészíti ki. Az utóbbi szerint a Dunán érkezett évi 178 milliárd m

3 vízhez az ország területéről 25,1 milliárd m

3 felszíni és 11,4 milliárd felszín alatti víz járult. Ebből az összesen 36,5 milliárd m

3-ből 3,71-et a mezőgazdaság és 3,85-öt az ipar használt föl, 1,54 milliárd m

3 szolgálta az ivóvízellátást ós 0,99 halastavakat táplált. Az Í970. évi összes felhasználás tehát esak 10,1 milliárd m

3 volt, de ez 1975-re várhatóan 19,7 és 1980-ra 38 milliárd m

3-re emelkedik, vagyis meg fogja haladni az ország területéről származó vízkészletet. A befogadókon át végeredményben a Dunába visszakerült vízmennyiség 4,5 milliárd m

3 volt. Tisztításának mértékéről nincs adata a szerzőnek. Mindezeket az adatokat térkép egészíti ki, amely övezetenként. szemlélteti a vízgazdálkodás uralkodó feladatait. A mű második része, a regionális vízrajz, főként, a tiszai mellékfolyóknak szentelt fejezeteiben foglalt adatok révén érdekes számunkra, bár a Dunáról szóló fejezetben is örömmel fedeztünk fel a Hidrológiai Közlönyben már megjelent csapadéklefolyási és párolgási térkép mellett

1 néhány Töry KálmántóX, ill. Horváth Sándortól átvett ábrát. A Felső Tiszába ömlő Viskó, Iza, a kis Szapinca és a Túr vízrajzát 18 lapon, a Szamost, Krasznát, Berettyót, Körösöket és Marost 93 lapon tárgyalja a szerző. A regionális vízrajz nyolc fejezetének felépítése különben azonos, csupán tartalmuk gazdagságában térnek el egymástól a hidrológiai adatgyűjtés körének tágassága és múltjának hossza szerint. Mivel az erdélyi folyókon indult meg legkorábban az észlelés, leírásuk bőséges észlelési anyagra támaszkodhatott. Az egyes vízrendszerek ismertetését a vízgyűjtő terület domborzatának, a vízhálózatnak ós a vízmérlegnek a leírása vezeti be, az előbbi a vízgyűjtő területek kimutatását is tartalmazza. Részletességére jellemő, hogy még 20 km

2 alatti vízgyűjtőkre és 10 km-nél rövidebb kisvízfolyásokra is kiterjed. A leírást a vízhálózat részletes térképe egészíti ki a hidrológiai észlelőállomásokkal. (A Körösök esetében a belvízi öblözetek határát is feltünteti a térkép.) Ügyes táblázatok adják meg a vízfolyások egyes jellegzetes pontjainak a forrástól való távolságát, tengerszint feletti magasságot, és a hozzájuk tartozó vízgyűjtőterület kiterjedését, átlagos magasságát ós a völgy átlagos esését, (Ezek az adatok bő le1 A Duna vízgyűjtő területének több évi közepes csapadék- és fajlagos lefolyási térképe. Hidrológiai Közlöny, 1938/3. szám, 188— 194. lap.