Hidrológiai Közlöny 1973 (53. évfolyam)

8. szám - Dr. Vágás I.: A Tisza szegedi árvízi hozamai

370 Hidrológiai Közlöny 1973. 9—10. sz. A Tisza szegedi árvizi hozamai Dr. VÁGÁS ISTVÁN» a műszaki tudományok kandidátusa A szegedi árvízi vízhozamok meghatározása igen lényeges, ugyanakkor azonban mindig meglehetősen sok vitára alkalmat adó feladat volt. A legfőbb problémát az okozta, hogy a Tisza növekvő tetőzési vízszintjei nyomán ismételten igyekeztek az akkor érvényesnek tekintett vízhozamgörbét kiegészíteni, vagy javítani, és azután ez a javított vízhozamgörbe is ellentmondásba került a következő nagy árvíz tényadataival. A Tisza Szegednél még minden számára felállított determinisztikus hidrológiai kapcsolatot felborított, és azokat természtesen a nagy árvizek időszakában borította fel, olyankor, amikor pedig a legnagyobb szükség lett volna alkalmazásukra. Ez történt 1970-ben is, de az elmúlt időszakok tapasztalatai ennek bekövetkezését egyáltalában nem teszik meglepővé. I. Egyes történelmi előzmények A szegedi vízhozam-probléma kezdetei csaknem egy évszázados múltba mutatnak vissza. Az 1886-ban megalakult Vízrajzi Osztály első feladatai közé tartozott, hogy a Tisza-szabályozás következményeiként felmerült hidrológiai és hidraulikai kérdéseket tisztázza, s ezáltal a folyó várható viselkedését is körvonalazza. Siettette ezt a munkát az 1879-i, Szeged pusztulását okozó áradás, továbbá siettették még a másutt sok kárt okozó 1881 ós 1888. évi nagy tiszai árvizek is. Ezekben az években végeztek először olyan vízhozam méréseket ós mérés sorozatokat a Tiszán, amelyek rendszerességüknél ós pontosságuknál fogva alkalmassá váltak a további tudományos és gyakorlati értékelésekre. A Vízrajzi Osztálynak —- egyébként nagy gondossággal ós a kor színvonalán végrehajtott — tiszai méréseit az első súlyosabb kritikák éppen Szegedről, Timon Béla mérnök részéről érték. Timon Béla ugyanis kimutatta, hogy az akkoriban meghatározott szegedi vízhozamgörbe ós a Szeged alatt 109 km-rel meghatározott törökbecsei vízhozamgörbe használata útján az 1888. évi árvízre kiszámított tározott vízmennyiség adatok és a mért vízhozam adatok kölcsönös ellentmondásban állanak. A könyvében és cikkeiben súlyos kritikát gyakorló szerző egyébként a meglevő vízhozamgörbóknek azok alapadatai szerinti olyan javítását sem tudta elképzelni, amellyel a felfedett ellentmondásokat ki lehetett volna küszöbölni [5]. A kritika nyomán annakidején olyan súlyos tollharc fejlődött ki Timon Béla, valamint a Vízrajzi Osztály, elsősorban Péch József, az Osztály akkori vezetője között, amely még a személyeskedésbe hajló, éles kifejezéseket sem nélkülözte. Péch úgy vélte, hogy a kritikus „primitív fogalmakat árul el a hydraulika terén". Timon Béla viszont olyan korcsmáros eljárásához hasonlította a Vízrajzi Osztály számításait, amelyik 500 1 borból 900-at árult ki, tekintve, hogy az említett Tiszaszakaszban összesen 500 millió m

3 víz fórt el, viszont a Vízrajzi Osztály akkori számításai szerint 900 milliónak kellett ott csupán az 1888. évi árvíz tetőzése időszakában tárolódnia. A számítás alapja az volt, hogy a szegedi tetőző vízhozamot az Osztály 3560 m

3/s-nek adta meg, a törökbecseit 3003 m

3/s-nek, míg a titelit (Törökbecse alatt 62 km-rel) 2656 m

3/s-nek [5]. A nagy különbözetet valóban nem lehetett a tárolódással magyarázni; clpárolgással, vagy elszivárgással még kevésbé. A Vízrajzi Osztály kezdetben élesen utasította vissza a munkáját ért támadásokat, ós megpróbálta a kifogásolt eredményeket tudományosan megmagyarázni. Ezek a magyarázatok azonban a vita során egyre erőltetettebbekkó váltak, hiszen az alap-ellentmondásra — a tárolt víz* Alsótiszavidéki Vízügyi Igazgatóság, Szeged. mennyiség irreális adataira — kielégítő magyarázatot aligha lehetett találni. A Vízrajzi Osztály egyik-másik hozzászólásában még annak gondolatát is felvetette, hogy az áradás során a két tiszai szelvény között tárolt vizet azon a címen számítsa annak többszörös értékével, mivel az mozgásban volt. A mozgó víz vizsgálatában különbséget igyekezett tenni a mederben folyó víz, illetve a hullámtéren időző víz térfogata között. Timon Béla itt azonban rámutathatott, hogy a víz által elfoglalt „férő", más néven ,,űrfogat" mozgó, azaz benne cserélődő víz esetén is csak egyszeres értékében számítható. A határoló szelvényeken befolyó, ill. kifolyó vízhozamok különbségének és a rájuk vonatkozó időszakoknak szorzatából származó tárolt vízmennyiségnek, más oldalról pedig a meder geometriai méreteiből adódó áradási, vagy apadási térfogatoknak egyenlőknek kell lenniök, és a tároló térfogat kialakításában a víz sebessógeloszlásának, áramló, vagy pangó voltának nem lehet semmi szerepe. A hosszas viták ós fenntartások ellenére — mint ez a későbbiekből kitűnik — a kritika lényeges pontjai mégis célba találtak, mert a Vízrajzi Osztály először is megállapította, hogy a Tiszán a felszíni úszós mérésekből nem lehet a teljes szelvény vízhozamára következtetni, másrészt pedig rámutatott, hogy a forgószárnyas, teljes szelvényre kiterjedő mérések pontossága 5% hibahatárt mindenkor lehetővé tesz [4]. Mint minden valós kritika nyomán, amit a megbíráltak kénytelenek voltak a presztízs-mentés mellett is valamilyen formában megfogadni, végül olyan kérdések is megoldódtak, amelyekre kezdetben a vitatkozó felek egyike sem gondolt. Mint ahogy Korbély József [4] leírja: „... a Vízrajzi Osztály munkaprogramját a Timon-féle támadás egészen megzavarta. A következő években ugyanis ahelyett, hogy a Tiszának ós mellékfolyóinak a víztömegét közelítőleg meghatározta volna a Vízrajzi Osztály, nem sajnálva időt és fáradságot, abszolút pontosságra törekedett, és a vízhozammóréseit olyan precizitással hajtotta végre, hogy a külföld figyelmét is magára vonta és osztatlan elismerését kiérdemelte." Az 1895—1898. években Szolnok fölött, Tiszapüspökinól és a környéken végzett méréssorozat mutatta ki először az árvízi hurokgörbe létezését, vagyis azt az érdekes jelenséget, amelyből kitűnik, hogy a vízállás és a vízhozam nem egyértelmű függvényei egymásnak ós a Tiszán ugyanannál a vízállásnál áradáskor 30—40, sőt 50%-kai több víz is lefolyhat, mint apadáskor. A Tisza hidrológiája —- a folyó kis esésénél és heves áradásainál fogva — kétségtelenül eltér más folyókától, ós jelentős egyéni jellemvonásai vannak. Mondhatnánk talán azt is, hogy az ilyen kifejezett árvízi hurokhatás a magyar folyók különlegessége, közelebbről: a magyar Nagy-Alföld folyóié, ezen belül pedig döntően a Tiszáé. Azok a vízimérnökök, akik nemzedékeken át a determinisztikus szemléletben nevelkedtek, megpróbálták a vízhozamgörbét „rehabilitálni", és az árvízi hurokhatás felfedezése után úgy módosították álláspontjukat, hogy az egyértelmű vízhozam-vízállás összefüggést csak a tetőző — alsó ós felső tetőzésű — vizekre tartották fenn. Ez a fenntartás kétségtelenül közelebb állott a valósághoz, mint annak feltételezése, hogy mindegyik vízhozam egyértelmű kapcsolatban áll a hozzátartozó vízállással, ós ha közelítés is maradt a vízhozam görbe, igen jó, sőt hasznos közelítés maradt. Jó közelítés volt, mert a tetőző értékekből származó mérési pontokat már rendszerint ki lehetett egyenlíteni egy görbévé ós a kiegyenlítési eltérések azonos nagyságrendűek voltak a vízhozammórós pontosságával. Hasznos közelítés is volt az így meghatározott egyértelmű vízhozamgörbe, hiszen ezáltal ott is meg lehetett határozni a vízhozamokat, ahol csupán vízállást mértek, ós ezzel a módszerrel vethették meg többek között a vízkószletgazdálkodásnak ós a sok célú hidrológiai statisztikának is az alapjait. Talán abba a túlzásba esett a későbbiekben a műszaki gyakorlat, hogy sokáig annyira realitásnak te-