Hidrológiai Közlöny 1972 (52. évfolyam)

3. szám - Pusztai Pál: A Kiskörei öntözőrendszerek belvízrendezésének fejlesztése

158 Hidrológiai Közlöny 1972. 3. sz. Pusztai P.: A Kiskörei Öntözőrendszerek belvízrendezése talajvízszint magasságának szabályozása problémájában oda kell jutnunk, hogy a növény pillanatnyi igényeitől eltekintve, és a magas talajvíz talajfejlődés szempontjából káros hatásait értékelve, keresni kellett a megengedhető legkisebb talaj víz mélységet. Ez — Szabolcs és társai munkájának eredményeképpen — a helyzeti viszonyoktól függően, általában a két-három méter alsó határban jelölhető meg. Gyakorlatilag tehát a problémát úgy kell felvetni, hogy nem a növényállomány kedvező fejlődése szempontjából indokolt talajvízszint szabályozását kell megoldani, hanem a természetes talajvízszint öntözés okozta eltolódását kell olyan mértékben korlátozni, hogy mélysége ne lépje túl a károsnak mondott 2—3 m-t, mint alsó határt. Ennek a feladatnak a megoldása műszaki eszközökkel ma nagyon költséges. A mélyenfekvő talajvízszint biztosítása érdekében legalább 2—3 méter mélyen elhelyezett drénhálózattal kellene a mélybe szivárgott vizek elvezetéséről gondoskodni. A tervezésnél a talajvízszint várható káros eltolódását megelőző védekezéssel kell a tervezőnek elhárítania. Ez kiterjedhet arra, hogy az öntözővizet szállító csatornahálózat szivárgási veszteségeit maximális mértékben csökkentse, vonatkozhat arra, hogy a vízgazdálkodást a területen csak az indokolt öntözővíz-mennyiségekre korlátozza, és hogy az ennek ellenére mutatkozó talajvízszintemelkedés lehetőségét az öntözött és száraz területek arányának helyes megválasztásával, vízháztartási vizsgálatok útján írja elő. Elkészült a Tisza-völgyi területek térképe, amely jelöli azokat a területeket, ahol a talaj szempontjából korlátozatlan a talaj vízmélység, ahol a megengedhető talajvízszint felső határa a 2,5 illetve 3 m-es és ahol az öntözés nem javasolható. Vizsgálatok folytak annak megállapításra, hogy egyrészt a táblánként történő önálló vízgazdálkodás lehetőségeinek, másrészt a vízelvezetés meggyorsításának biztosítása érdekében milyen sűrű levezető csatornahálózat építése indokolt [9]. A vizsgálatot modellek segítségével és gépi feldolgozással végezték el. Tanulmányozták, hogy a hálózat sűrítése egyrészt milyen mértékben gyorsítja meg a vizek levezetését, másrészt, hogy a földmunkában és csatornaméretben milyen módosításokat jelent. A vizsgálatok alapján ki lehetett mutatni egyrészt egy olyan csatornatávolságot, amely a földmunka tekintetében legkevezőbbnek mutatkozik, másrészt kimutatható volt az, hogy a különböző késleltetések hatása milyen jelentős mértékben befolyásolhatja a csatornaméreteket, illetőleg a levezetés költségeit. A módszer figyelemre méltó és bevezetését az üzemi tervek készítése során javasoljuk. A felszíni vízlevezető hálózatok természetesen csak azoknak a vizeknek az elvezetésére szolgálnak, amelyek az úgynevezett felszíni vízkárok felléptét okozzák. A vízrendezés komplex szemlélete tehát szükségessé tette annak a kérdésnek a vizsgálatát is, hogy a vízszegény időszak csapadékának minél jobb hasznosítása érdekében, (ami öntözéses, tehát intenzív gazdálkodásnál éppen olyan fontos, mint szárazgazdálkodásnál), milyen eljárásokkal lehet a csapadék visszatartását előmozdítani. Vizsgálatok folytak annak megállapítására, hogy a mélyforgatás mélylazítás e célt szolgáló különböző változataiban mennyi a talajban képződő tározótérnövekedés [6]. Eszerint a felső 60 cm-ben még a kedvezően reagáló kötött, illetve szikes talajokban sem nagyobb ez, mint kereken 20—30 mm. Ez a 20—30 mm vizet befogadó megnövekedett tározótér csapadékszegény időszakban természetesen igen kevező hatású többletet jelent, és előnyei kétségtelenül megvannak. Amikor azonban egy hosszú csapadékos időszakban a tározódó vizek felhalmozódása folyamatos, ez a folyamatos halmozódás végülis egy úgynevezett belvizes időszakhoz vezet. Ilyenkor ez a tározótér, amely ekkor már tározási célra fel nem használható, nem változtatja meg a belvíz szempontjából kritikus időszakok lefolyó vízmennyiségét, és ezzel együtt a mértékadó lefolyást adó csapadékokkal való számolás szükségességét. Felmerült még a kérdés, hogy milyen lehetőségeket rejt a talajhasználat a vízkárok elleni védekezés tekintetében [8]. Az összefoglaló [2] azt a következtetést vonta le, hogy intenzív gazdálkodás esetében — a vízkároknak a talajhasználat módosításával történő elhárítása, illetőleg megelőzése nem indokolt, illetve csak egyedi vizsgálat döntheti el, hogy rendkívüli időszakban van-e mód talajhasználat útján, a vízkárok elhárítási lehetőségeinek bővítésére. A most készülő vízrendezési tanulmányaink mezőgazdasági fejezeteinek alaposabb kidolgozása arra a tényre is utal, hogy a vízrendezés számított eredményessége a feltételezett mezőgazdaságfejlesztés megvalósulásának függvénye. IRODALOM [1] Kiskörei Vízlépcső öntözőrendszereinek kapcsolódó beruházásai Belvízfejlesztés koncepciótanulmánya. VIZITERV. 1969. [2] Oroszlány István: Összefoglaló a vízrendezés metodikájának továbbfejlesztését szolgáló főbb összefüggések feltárását szolgáló tanulmányokról. Gödöllő. 1969. [3] Csekő Géza: Tisza-völgyi csapadék és termésadatok statisztikai vizsgálata különböző növényállományokban. Gödöllő. 1969. [4] Vajdai Imre: A kárt okozó felesleges vizek hatásának vizsgálata különböző növényállományokban. Gödöllő. 1969. [5] Szalai György: A talajvíz megengedhető mélysége a Tiszántúl területén a talajvíz-minőség és talajtípus, valamint a termesztett növények igénye szerint. Gödöllő. 1969. [6] Sipos Sándor: A talajművelés módja és a talaj vízkészlete összefüggésének vizsgálata. Gödöllő. 1969. [7] Sági Károly : A lefolyási tényező alakulása az öntözési idényben. Gödöllő. 1969. [8] Faragó Ferenc—Kovács János: Milyen lehetőségeket nyújt a vízkárok csökkentésére a talajhasználat különböző vízháztartási helyzetekben, különös tekintettel az évelő kultúrákra, a művelési ág változtatására és az egyre inkább intenzívebbé váló gazdálkodásra. Gödöllő. 1969. [9] Sálamin András: Belvízlevonulás különböző csatornarendszer kiépítettség mellett. Gödöllő. 1969.