Hidrológiai Közlöny 1971 (51. évfolyam)

5. szám - Garami Tibor–Matusek Géza: A budapesti hévíznyerő helyek védelme

Hidrológiai Közlöny 1971. 4. sz. 200 VÍZELLÁTÁS A budapesti hévíznyerő helyek védelme GARAMI TIBOR* — MATUSEK GÉZA* A technika hihetetlen ütemű fejlődése, e/./.el párhuzamosan az ember igényeinek fokozódása, a városiasodás olyan veszélyeket hordoz magában — különösen a lég- és vízszennyezés vonalán —, hogy az ENSZ közgyűlése az 1968. december 3-án kelt határozatával az „emberi környezet válságával" összefüggő, nemzeteken belüli ós nemzetközi vonatkozásban felmerülő kérdések megvitatására 1972. évben világkonferencia összehívását határozta el. Hazai vonatkozásban a közelmúltban számos jogszabály lépett hatályba, amelyek élővizeink védelmét szolgálják. Magyarország — elsősorban Budapest — azonban olyan vízkinccsel is rendelkezik, melynek népgazdasági jelentősége felbecsülhetetlen. Mélységi vizeink védelmével, a hévízkutak és források vízgazdálkodási kérdéseivel, bár a múltban számos kiváló szakemberünk foglalkozott, a megoldás azonban rendszerint elsikkadt a hivatali bürokrácia útvesztőiben. A felszabadulást követő időszakban végzett rendszeresebb vizsgálatok végeredménye abban a határozati javaslatban tükröződik, amelyet a Magyar Hidrológiai Társaság Vízellátási és Hidrogeológiai Szakosztály 1 959. november I8-án tartott ankétja hozott és amelynek főbb pontjai a következők: ,,A veszélyeztetett hévizek védelme érdekében az eddigieknél fokozottabb mértékben érvényt kell szerezni a fennálló vízjogi törvénynek és rendeleteknek, az érdekelt hatóságok és intézmények összefogását biztosító egységes irányítás mellett." ,,A budapesti hévizek hidrogeológiai védőterülete a jelenlegi állapotot figyelembe véve felülvizsgálandó és határozatra emelendő." E határozati javaslat alapján indult meg az a hatósági eljárás, amelynek végcélja a budapesti hévíznyerő helyek védelmével összefüggő műszaki, vízügyi és egészségügyi kérdések rendezése. Történelmi előzmények A hézvízvédelem hazánkban százéves múltra tekinthet vissza. Az 1885. évi XXIII. t. c. 16. §-a előírja, hogy az ásvány- és gyógyforrásokra és vizekre szakértők és az összes érdekeltek meghallgatásával, a helyi viszonyoknak megfelelő védterületet kell megállapítani. Ez a rendelkezés „a magyar vízjogi törvénynek különlegessége, mellyel megelőztük a világ összes törvényhozását" [1]. A vízjogi törvény hatására a századforduló éveiben a fővárosi fürdők és egyéb víznyerő helyek tulajdonosai és kezelői igyekeztek a források és kutak részére, a törvény szellemének megfelelően védelmet biztosítani. A hévízfeltárásokhoz előírt szakvélemények nyomán már 1895-ben arra a megállapításra jutottak * Középdunavölgyi Vízügyi Igazgatóság, Budapest. szakembereink, hogy a hévízforrások „genetikai és térbeli" összefüggése miatt egységen, közös védelmi rendszer kidolgozása szükséges [2]. Az akkori rendelkezések szerint alkalmazni kellett azt az előírást, hogy „két vagv több ásványos forrás védőterületének megállapítására még akkor is külön-külön foganatosítandó a megfelelő eljárás, ha ezen két vagv több forrás ugyanazon érdekeket érint is" (E. M. 46052/97). — A főváros térségében elhelyezkedő források védőterületei azonban átfedésben lévén, ez is alátámasztotta a közös védőterület kialakításának szükségességét [3]. A kezdeti, igen hatékony jogszabályalkotás után évtizedes szünet következett. A vízjogi törvény kiegészítéséről és módosításáról szóló 1913. XVIII. t. c. rámutatott arra, hogy ,,a közegészségügyi állapotok javítása szempontjából elsőrendű fontosságú, hogy az ivóvíz kielégítőbb védelmet nyerjen, mint amennyire azt eddig biztosítani lehetett", ugyanis a vízfeltárás eddig csak bizonyos esetekben volt engedélyhez kötve, az új törvény viszont „általánosságban hatósági engedélytől tette függővé, abból a szempontból indulván ki, hogy különböző földtani ós forrásviszonyoknál fogva az újabb művek létesítése a máimeglevőknek mennyiségét és használhatóságát veszélyeztetheti" [4"|. Az első világháború megakadályozta a jogszabály további fejlesztését, de ilyen szempontból nem volt kedvező a két világháború közötti időszak sem.

1 Dr. Vendl Aladár 1944-ben tette közzé korszerű javaslatát egy közös külső védőterület kialakítására. Ez a javaslat sajnos csak tervezet maradt és hatósági jóváhagyást nem nyert [7], A második világháborút követő években súlyosan megsérült fürdőink helyreállítása kötötte le az erőket. Az 1950—1965. évek között a vízgazdálkodással és ennek keretén belül a vízvédelemmel kapcso1 Hóvízvédelmi vonalon előrehaladást jelentett az 1922. év, amikor „egypár idealista, jóhiszemű ábrándozó ült össze a Gellért-szálló egyik termében ós megalakult Budapest Fürdőváros Egyesület" [5], majd újabb szünet után a gyógyfürdőkről, az éghajlati gyógyintézetekről, a gyógyhelyekről, az üdülőhelyekről ós az ásvány- és gyógyforrásokról szóló 1929 : XVI. t. c. és végrehajtási utasításai (500/1931. N. M. M. 2810/1931. M. E., 2820/1931. M. E.) foglalkoztak a védőövek kérdésével. A második világháború kitöréséig a bányahatóság feladata volt a védelmi szabályok előírása és betartatása. E kérdésben azonban „a nehézség tulajdonképpen ott rejtőzött, hogy idő múltán egyre több hatóság vélte, hogy illetékes a gyógyvizek védelmében, s ahogy az lenni szokott, egyre nehézkesebbé vált az intézkedés végrehajtása" [6],