Hidrológiai Közlöny 1971 (51. évfolyam)

11. szám - Csanády Mihály: Medencés teljesoxidációs szennyvíztisztító berendezés technológiai felülvizsgálata

510 Hidrológiai Közlöny 1971. 10. sz. SZENNYVÍZTISZTÍTÁS Medencés teljesoxidációs szennyvíztisztító berendezés technológiai felülvizsgálata CSAKÍDYMIHÁLY' Bevezetés Az eleveniszapos biológiai szennyvíztisztítás fejlődése során alakult ki a teljesoxidációs (totáloxidációs) eljárás, amely — elsősorban a kisebb berendezések területén — külföldön elég gyorsan elterjedt. A hagyományos és továbbfejlesztett nagyterhelésű eljárással szemben itt a technológia egyszerűsítése került előtérbe, hogy a módszert olyan kis helységek és intézmények szennyvizének tisztítására is alkalmassá tegyék, amelyeknél korábban jó hatásfokú aerob biológiai tisztítást nem lehetett elérni. A módszer lényege abban foglalható össze, hogy az eleveniszapos medencében hosszú tartózkodási időt, kis fajlagos iszapterhelést biztosítunk, ezáltal az iszap az ún. autooxidációs fázisba kerül, aerob úton stabilizálódik [1—4], Előülepítőt nem alkalmazunk, a szennyvíz eredeti iszap tartalma (primer iszap) beépül az eleveniszapba. A külön iszapkezelés is elmarad, így a teljes tisztítóberendezés két lényeges műtárgyból: eleveniszapos medencéből és utóülepítőből áll. A módszerrel kapcsolatban merültek fel bizonyos elvi aggályok, egyrészt arra vonatkozóan, hogy a szennyvízzel közös térben az iszap stabilizációja nem lehet teljes [5], másrészt hogy közegészségügyi szempontból az aerob stabilizáció nem egyenértékű az anaerob iszaprothasztással [6]. A módszer előnyei: az egyszerűség, lökésszerű terheléssel szembeni érzéketlenség, bűztelenül száradó iszap, stb. azonban annyira nyilvánvalók, hogy a fejlett államokban elég gyorsan népszerűvé vált, majd a külföldi példák nyomán hazánkban is megépültek az első ilyen berendezések. Amerikában főleg medencés berendezéseket, Európában — Pasveer munkája nyomán — inkább oxidációs árkokat létesítettek [7 —10], bár a medencés kialakítású berendezésekkel is foglalkoztak [11, 12]. Hazánkban is az oxidációs árok terjedt el, amely — bizonyos kezdeti nehézségek után — ma már bizonyos méret-tartományban beváltnak tekinthető [13 —16]. Az oxidációs árok mellett a medencés kivitel hazánkban háttérbeszorult, bár a VITUKI már 1964-ben kidolgozta az alkalmazás feltételeit [17], javasolva acéllemezből készült, tehát előregyártható tartályok használatát reaktorként és utóülepítőként. 1964-ben épült hazánkban az első medencés teljes oxidációs tisztítóberendezés, de még 1969-ben is ez volt az országban az egyetlen rendeltetésszerűen működő ilyen berendezés. (1966-ban épült ugyan még egy ilyen telep, de megfelelő bedolgoz* Országos Közegészségügyi Intézet, Budapest. tatására mindmáig nem került sor.) Időközben az előregyártás gondolata is eljutott a megvalósításig. 1969-ben megkezdődött az ún. TABTA zsebtelepek gyártása, 1970-ben az üzembehelyezés is. Mindez aktuálissá teszi az első hazai medencés teljesoxidációs berendezés működési tapasztalatainak áttekintését és értékelését. Célkitűzés A vizsgálatok megkezdésekor elsősorban a teljesoxidációs rendszerű tisztítás által elérhető tisztítási hatásfok megállapítása és az iszap stabilizációjára vonatkozó adatgyűjtés volt a cél. A berendezés üzemeltetése azonban — az adott esetben — a vártnál több nehézséget okozott. A nehézségek kiküszöbölésére, a technológiai folyamat kézbentartására irányuló törekvés számos olyan problémát vetett fel, amelyek megoldása bizonyos elvi kérdések tisztázásához és gyakorlati kérdések megoldásához vezetett. Konkrétan a következő kérdésre kívántunk választ kapni: 1. milyen tisztítási hatásfok érhető el a teljesoxidációs rendszerrel 2. a fölösiszap elúsztatható-e a tisztított szennyvízzel 3. az iszapvisszacsúszáson alapuló automatikus recirkuláció hogyan értékelhető 4. milyen beavatkozással akadályozható meg a nemkívánatos iszapelúszás. A berendezés jellemzése A berendezést 450 m

3/nap házi jellegű szennyvíz tisztítására tervezték. A szennyvíz átemeléssel, szakaszosan jut a 150 m

3 hasznos terű eleveniszapos medencébe, ahol a levegőztetést felszínközeli légbefúvással (INKA-rendszer) biztosítják (1700 m

3/ó). A levegőztető medencével egybeépítve mindkét oldalon van utóülepítő, ahol a szennyvíz alulról felfelé, egyre szélesedő térben áramlik (1. ábra). A kiülepedő iszap súlyánál fogva automatikusan csúszik vissza a levegőztető térbe (az ábrán szaggatott nyíllal jelezve). A berendezés két ikerelrendezésű, egymástól függetlenül működtethető egységből áll. A nyers szennyvíz az egész medence hosszán végigfutó fogazott bukón jut a levegőztető térbe (a vályút a leülepedés megakadályozására levegőztetik), az alsó rész és az utóülepítő bukója szintén a medence teljes hosszán végigfut, a berendezés így „teljesen elkevert rendszer"-nek tekinthető. A levegőztető medencében az eleveniszapos elegy áramlási iránya a légbefúvó csőrács által megszabott (aszimmetrikus), az utóülepítők vi-