Hidrológiai Közlöny 1971 (51. évfolyam)

8-9. szám - Dégen Imre: A vízgazdálkodás távlati fejlesztési koncepciójának elvi kérdései

Dégen /.: .4 vízgazdálkodás távlati fejlesztése Hidrológiai Közlöny 1971. 8—9. sz. 353 vetkezik a Csongrádi Vízlépcső és végül a Duna— Tisza Csatorna I. fokozatának megépítése. E létesítmények a vízpótláson kívül teljesítőképes víziútrendszert hoznak létre a Tisza vízgyűjtőjében és a vízlépcsőkhöz kapcsolódó — mintegy 250 MW teljesítményű — vízerőművek is gazdaságosan kiépíthetők. A Tisza vízgyűjtő északi részén nagyobb arányú öntözésfejlesztés a koncepció szerint csak 1985 után lesz célszerű. Ha azonban a nemzetközi vízkészletmegosztás a feltételezetthez képest kedvezőtlenebbül alakul, szükségessé válhat a Vásárosnaményi Vízlépcső és a kapcsolódó tározó korábbi megépítése annak érdekében, hogy a Tisza hegyvidéki vízgyűjtő területéhez minél közelebb eső szakaszon felfogjuk és tároljuk a vízbő időszakok vízfeleslegét. A nemzetközi együttműködés kedvező lehetőségei bontakoznak ki az utóbbi időben. A KGST Végrehajtó Bizottsága határozata alapján megindult az összehangolt közös munka a Tisza vízgyűjtő területén érdekelt öt ország között a vízkészlet közös hasznosítására és a vízkárok elleni védelem összehangolt fejlesztésére. Ennek során felmerülhetnek olyan lehetőségek, amelyeket a koncepcióban még nem vehettünk számításba, így pl. hegyvidéki tározók építése az árvízcsúcsok csökkentésére, esetleg a Tisza-völgyi folyók síkvidéki szakaszainak vízpótlására és vízerőhasznosítás céljára. A vízmérleg elemzése megmutatja, hogy Magyarország vízkészletgazdálkodási helyzete a nemzetközi vízkészletmegosztás számunkra kedvező megoldása esetén is számos problémát vet fel. Ezek közül az egyik a hajózási mélység biztosításához kisvizek idején, a mederben egyébként is minimálisan megtartandó vízhozamon felül szükséges vízhozam, ami igen jelentős vízkészletet köt le. Ez a Duna esetében, a Duna Bizottság ajánlását figyelembe véve másodpercenként 300—400 m

3 közötti többletet jelentene, ami az összes egyéb vízigény 32, illetőleg az 1985. évi összes vízigény közel 50%-át jelentené. A hajózási vízmélység előállítása csupán folyószabályozási eszközökkel nemcsak a korszerű folyam-tengeri hajózás, az európai víziútrendszerhez való csatlakozásunk szempontjából nem kielégítő megoldás, de vízkészletgazdálkodási szempontból sem tekinthető távlatilag elfogadhatónak. A hajózási vízmélység fenntartásához szükséges vízhozam csökkentése a folyó csatornázásával, a dunai vízlépcsők megépítésével érhető el. A dunai tervezett vízlépcsők már nem csupán villamosenergia termelési, hanem hajózási és vízkészletgazdálkodási szempontból is fontos létesítményekké váltak. Megépítésük gazdaságossági mérlegelésénél számításba kell tehát venni ezeket a kapcsolódó, rendkívüli fontos, jelentőségükben hovatovább a villamosenergia termeléssel egyenrangú, népgazdasági célokat is. A másik jelentős probléma a vízkészletgazdálkodással kapcsolatban a vízmérleg két karjának: a vízkészlet és a vízigény számbavételének módszerére vonatkozik. A hasznosítható vízkészlet nemcsak a természetes hidrológiai viszonyok függvénye. A természeti tényezők mellett számos társadalmi-gazdasági körülmény, továbbá a vízhasznosításban, vagy a vízkárelhárításban alkalmazott műszaki megoldás, a kiépítés mértéke lényeges befolyással lehet a hasznosítható vízkészlet alakulására és a vízigényekre is. Az egyes térségek konkrét helyzetére alkalmazott vízmérlegek kidolgozásánál, e tényezők együttes szemléletét, kölcsönhatását és összefüggéseit figyelembe kell vennünk. Az úgynevezett mértékadó helyzetre való tervezés: a kisvízi tartományok mértékadó tartósságú vízkészletének és a csúcsigényeknek (vagy az augusztusi mértékadó igényeknek) — bizonyos vízhiány-tűrés figyelembevétele melletti — szembeállításával a túlméretezés és a kapacitások kihasználatlanságának veszélyével jár. A természeti tényezők, a műszaki megoldások és a társadalmigazdasági igények nem stabil mértékadó értékekhez, hanem az időben változó, mozgásban levő folyamatokhoz kapcsolódnak. Ezeknek nemcsak a hidrológiai, hanem társadalmi-gazdasági valószínűsége is meghatározható. Míg a tájékoztató jellegű országos, vagy nagy térségi vízgazdálkodás-fejlesztési tervek megalapozásánál a reprezentatív vízmérlegek elegendőek, addig a létesítmény- és rendszertervezéshez nem nélkülözhetők a szimulációs vízmérlegek. A vízkészletek és vízigények időben egymástól eltérő módon változó folyamatának optimális összehangolása egy-egy összefüggő vízgazdálkodási rendszeren belül a mértékadó helyzetek sorozatának, tehát a mértékadó folyamatának az elemzését igényli. Csak ilyen elemzések alapján lehet választ kapni arra, hogy az alacsonyabb tartósságú, tehát a kisebb fogyasztási biztonságot adó vízhozam igénybevételéből esetleg származó károk, illetve a hiányzó vízkészlet pótlásával felmerülő ráfordítás-többlet, hogyan viszonyul egymáshoz. Nem elég a kritikus helyzetre vonatkozó állapot rögzítése, a vízmérleget is folyamatossá kell tenni. A matematikai programozási eszközök és a gépi számítás-technika fejlődése segítenek a bonyolult feladatok megoldásában. A vízkészletgazdálkodás során a vízmérleg egyensúlyának elérését nemcsak a vízkészletek, hanem a vízigények oldaláról is vizsgálni kell. Az összehasonlító számítások alapján lehet dönteni arról, hogy új technológiával, az egységnyi termékre jutó frissvízigény csökkentése, a vízforgatás, az új hűtési technológiák széleskörű bevezetése gazdaságosabb-e, esetleg kisebb ráfordításokkal megvalósítható, mint a vízkészletek növelése vízpótlással, tárolással, vagy átvezetéssel. Az ipar frissvízigényének alakulását jelentősen befolyásolhatja az ipar szerkezetében és technológiájában bekövetkező változás. Arra kell törekednünk és gazdasági szabályozókkal is elő kell segítenünk, hogy az ipar vízhasználatában növekedjék a többszörös vízfelhasználás, az ipar frissvízigényét elsősorban a felszíni vízkészletből elégítse ki és jelentősen csökkenjen a települések ivóvízműveitől igénybevett víz aránya. A korlátozott vízbeszerzési lehetőségek mindinkább szükségessé teszik nemcsak az üzemen belüli ismételt vízfelhasználást, hanem egyes esetekben, mint ahogy Pécsett tervezik, a tisztított szennyvizek újrafelhasználását.