Hidrológiai Közlöny 1970 (50. évfolyam)
11. szám - Dr. Aujeszky László: A kvalitatív és félkvantitatív csapadékprognózisok kidolgozásának alapelvei
524 Hidrológiai Közlöny 1970. 11. sz. METEOROLÓGIA A kvalitatív és félkvantitatív csapadékproguózisok kidolgozásának alapelvei Dr. AÜJKSZKY L Á S Z L 6 , a fizikai tudományok kandidátusa Kvalitatívnak nevezik azokat a csapadékelőrejelzéseket, amelyek csak a várható csapadékhullás ténvére hívják fel a figyelmet, anélkül, hogy a bekövetkező csapadék kevés vagy sok voltára nézve állást foglalnának. Félkvantitatívnak nevezik azokat az előrejelzéseket, amelyek bár számszerű csapadékmennyiségi becsléseket nem tartalmaznak, de nyilatkoznak arra nézve, hogy a csapadék kevés, közepes vagy bőséges mennyiségű lesz-e. Magyarországon kereken 80 év óta jelennek meg hivatalos tudományos szerv által készített naponkénti időjárás-előrejelzések, amelyek az időjárás alakulásának minden fontosabb részletére kiterjednek. Ezeknek az előrejelzéseknek a gyakorlati élet szempontjából egyik legfontosabb része a csapadékjelenségek előrejelzése volt. Az eltelt nyolc évtized alatt a csapadékelőrejelzések elkészítésének módszere lényegesen átalakult. A múlt század végén a csapadékelőrejelzések még meglehetősen kezdetleges módszer segítségével készültek és így természetes, hogy a beválási eredmények is igen szerények voltak. Az előrejelzések kidolgozásának egyedüli alapja abban az időben az úgynevezett izobárgeometriai módszer volt. Ez az elnevezés a következő metodikát óhajtja kifejezni. A naponként legfeljebb egy vagy két ízben megrajzolt európai időjárási térképeken megvonták azokat a görbéket (izobárokat), amelyek mentén a tengerszintre átszámított légnyomás értéke ugyanaz volt. Az így kapott görberendszer segítségével kijelölték a légnyomási minimumok (ciklonok) és légnyomási maximumok (anticiklonok) pillanatnyi elhelyezkedését az európai légtérben. A ciklonok és anticiklonok területei közé eső vidéken még néhány más izobáralakzatot különböztettek meg, mint például másodlagos ciklonokat, V-betű alakú izobárokat, nagyjában egyenesvonalú izobárszakaszokat, légnyomási hátságokat stb. Ezeknek az izobáralakulatoknak a prognosztikai felhasználása a legkezdetlegesebb alakban azon tapasztalat alapján történt, amely szerint a ciklonok területén gyakoribb és bőségesebb a csapadék, mint az anticiklonok területén. Sajnos, ez a szabály csak meglehetősen közelítő érvényességű. Vannak ugyanis ciklonok, amelyekben nincsen lényeges mennyiségű csapadék, és vannak viszont anticiklonok, amelyekben csapadék hull. A másodlagos ciklonokról és V-alakú izobáralakulatokról a tapasztalat azt mutatta, hogy úgynevezett rosszindulatú időjárási képződmények: kiadós csapadékok hullanak bennük. A légnyomási hátságokban az idő az anticiklonokéhoz hasonló. Ezeknek a megfigyeléseknek az alapján a csapadókelőrejelzések a meteorológiának ebben a régebbi korszakában úgy történtek, hogy az időjárási térképen látható légnyomási képződmények elmozdulásainak irányát és sebességét figyelték meg és ebből következtettek arra, hogy másnap az ország milyen izobárikus képződménynek a hatáskörébe fog tartozni. Ez volt az előrejelzési munka első fokozata. A második fokozat viszont abból állt, hogy az illető légnyomási alakulatok csapadékszolgáltató hajlamára vonatkozó, imént ismertetett tapasztalati elvek alapján igyekeztek meghatározni a másnapi csapadékkilátásokat. A fentiekben már utaltunk ezeknek a tisztán csak izobárikus alapon álló előrejelző szabályoknak a hiányosságaira. A módszernek az alapvető hibája az volt, hogy az előrejelzések nem a csapadékképződést előidéző fizikai folyamatok tanulmányozására voltak alapítva, hanem tisztán csak az izobárok alakulásával kapcsolatos empirikus szabályokra támaszkodtak. Ilyen körülmények közt nem lepődhetünk meg azon, hogy az előrejelzések eredménye igen silány volt. Meglehetősen gyakran léptek fel nagy esőzések, amelyeket az akkori meteorológiai szolgálat még egy nappal a kitörésük előtt sem tudott bejelenteni. Viszont igaz, hogy a nagyközönségnek az előrejelzésekkel szembeni akkori igényei sokkal kisebbek voltak, mint napjainkban. Természetesnek találták a hibás előrejelzések gyakori előfordulását. Mégis kívánták ennek a kezdetleges fokon álló előrejelzőszolgálatnak a tevékenységét, ami abból tűnik ki, hogy a hírlapok napról-napra közölték a kiadott előrejelzéseket. Az időváltozások (rosszabbodások és javulások) legnagyobb része az Atlanti-óceán felől érkezik és nyugatról kelet felé vezető pályán vonul végig Európa felett. A hirtelen időváltozások előrejelzésére tehát az Atlanti-óceánról származó adatok ismeretére lett volna szükség. Roppant nagy nehézséget okozott azonban az, hogy abban az időben, a rádió felfedezése előtt, semmiféle lehetőség nem volt még arra, hogy az óceánjáró hajók eljuttathassák meteorológiai megfigyelési adataikat az európai előrejelző szolgálatokhoz. Az adatok hiányosságánál azonban sokkal súlyosabb baj volt az elvi tudományos alapok hiánya, mert az akkori előrejelzések a légkör jelenségeit irányító fizikai folyamatok helyett csak a légnyomáseloszlás tanulmányozásával foglalkoztak. Ugyanez az állapot még a folyó század első évtizedében is fennmaradt. Az első világháború nyomán azonban két döntő fontosságú esemény következett be a meteorológia történetében. Gyors