Hidrológiai Közlöny 1970 (50. évfolyam)

3. szám - Dr. Bolberitz Károly: Műanyagok szerepe a vízellátásban

br. Bolberitz K.: Műanyagok szerepe a vízellátásban Hidrológiai Közlöny 1970. 3. sz. 115 állnak az erős vegyi behatásoknak. Ez elegendő ahhoz, hogy a legerősebben korrodáló víztől is megvédjék a fémfelületet. Hasonló célt szolgálnak az ilyen bevonatok a földbe fektetett vas- és .acélc-söveknél, ahol a belső korrózión kívül még kívülről a talajvíz is megtámadhatja a csövek anyagát [ 25]. A felvitel módja a felületekre többféle módon történhet: ecsettel, késsel, hengerléssel, porlasztással, olvasztott porlasztással, ráolvasztással, bemártással, belső felületeknél ráfolyatással, lebegő porba mártással [26, 27]. Az alapfelület tisztasága, szárazsága és a lelkiismeretes munka a felvitel során a jó réteg szempontjából döntő fontosságú [28], 111. Egész különleges felhasználása a műanyagoknak a víziiparban az, midőn nem mint tárgyat vagy mint bevonatot használjuk a műanyagot, hanem kémiai vagy fizikai hatóanyagként alkalmazzuk őket. Ide tartoznak elsősorban az ioncserélő műanyagok. összetételüket, szerkezetüket tekintve ezek is műanyagok, akár az anioncserélők, akár a kation-cserélők. Jelentőségük az ipari vízelőkészítés terén óriási, de az ivóvízkezelés terén is napról napra nő [29, 30]. .Ma még nem egészen felderített szerepük van a vízkezelés terén mindjobban terjedő ún. pelyhesílést segítő anyagoknak. Ezek a kis mennyiségben a vízhez adott műanyagok (poliakrilátok, metilkarboxil-eellulózok) meggyorsítják a pehelv-képződést az alumíniumszulfátos derítés folyamán; nagyobb pelyhek keletkeznek, megrövidül az ülepedés, a művelet hatásfoka tehát nagy mértékben emelkedik. Azt, hogy miiven fizikai, kémiai, vagy elektromos folyamatok hozzák létre ezt az eredményt, ma még nem lát juk tisztán [31 33]. A műanyagok közegészségügyi megitélése A műanyagoknak ilyen széleskörű és gyors elterjedése a vízellátás terén szükségessé teszi ezek egészségügyi elbírálását. Annál is inkább kívánatos ez, mert a műanyagokban számos anyag van, melyek esetleg a vele érintkező vízbe juthatnak és amelyek az egészség szempontjából nem közömbösek. Ezek közé az anyagok közé tartoznak elsősorban a kiindulási alapanyagok, melyek mint láttuk kémiailag aktívak kell hogy legyenek. Ha a gyártás folyamán a polimerizálás nem teljes, ha az anyagban monomer marad vissza, ez már kioldódhat és veszélyes lehet. Ez a veszély főleg a vízderítést segítő anyagoknál fordulhat elő. A másik veszély a műanyagok gyártása során felhasznált segédanyagok oldaláról fenyeget. A műanyagok gyártásához és a termék tulajdonságainak javítására számos segédanyagot használnak [34|. Ezek sorába tartoznak a következők: katalizátorok (NH,OH, NaOH, HgCl

2, kalcium- vagy magnéziumszulfát, -borát, vagy -citrát, hexametiléntet ramin) stabilizátorok, hő-, ill. fényhatás ellen (ólom-, kadmium-, ón-, vagy bárium-sztearát) komplexképzők (báriumfoszfit, kadmiumfoszfit) oxidálás ellen (fenolkomplexek, merkaptán, difenilti jurea) hideg behatás ellen (szerves rézsók, pentaklórfenol) lágyítók (trikrezilfoszfát, ftalátok, triacetin, kámfor) csúsztatok (sztearátok, grafit, wolfram-szulfid) sztatikus-elektromosság elleni anyagok (alkoholok, ezek észterei, kvaterner ammónium vegyületek) viszkozitást szabályozók (alumínium-szappan, butillaurát) szerves oldószerek (C'H

3-tóI C'

5H

u-ig terjedő gyökű szénhidrogének, alkoholok, aldehidek, észterek, szőnkéneg) ógésgátlók (trikrezilfoszfát) mechanikai tulajdonság javítók (csillám, faliszt, bentonit stb.) Figyelmen kívül hagyva a töltőanyagokat, színezékeket és pigment festékeket, melyek egészségi szempontból rendszerint közömbösek, a fent felsoroltak rendkívül fontosak, mert szinte kivétel nélkül rendkívül aktív anyagok mind kémiailag, mirul biológiailag. Közegészségi szempontból tehát nem közömbös az, hogy ezek közül oldódik-eld valami a műanyagból vagy nem. E sokféle anyagot különkülön identifikálni és meghatározni gyakorlatilag egyenlőre még keresztülvihetetlen. Viszont igen kis mennyiség is ártalmas lehet belőlük, mert hiszen a műanyagokkal érintkező vizet az emberek hosszú éveken át, esetleg egy életen keresztül fogyasztják. Ezért arra kell törekednünk, hogy a vízzel érintkező műanyagokból minél kevesebb, lehetőleg semmi mérhető anyag ne oldódjék ki. A vízellátás terén használt műanyagok közül a közegészségügyet elsősorban a vízzel érintkező felületek és a vízbe kevert műanyagok érdeklik. Utóbbiak, a pelyhesítést segítő anyagok, mindenképpen az emberi szervezetbe jutnak, ezek elbírálásánál tehát a toxikológiai vizsgálatok a döntők. A vízzel érintkező felületek jó minőségének viszont előfeltétele minden szempontból az, hogy kioldódás ne történjék. Ha kioldódás nincs, úgy mérgezés sem lehetséges. E téren tehát inkább a kémiai és az organoleptikai vizsgálatokon van a hangsúly. Ezek a vizsgálatok az Orsz. Közegészségügyi Intézet vízügyi osztályán 1964-ben indultak meg, az érdekeltek, elsősorban a felhasználók állandó sürgetésére. Ebben az időben, sőt mondhatjuk, hogy a legutóbbi évig, a szakirodalomban semmi támpont nem volt arra vonatkozóan, hogy milyen módon lehet ilven vizsgálatot végezni és miképpen kell az eredményeket értékelni. Ezért saját elgondolásunk alapján kezdtük meg a méréseket. Lehetőleg egyforma, kb. 150 cm

2 felületű mintadarabokat egyenként 1,5 liter desztillált vízbe, fővárosi csapvízbe, klórozott vízbe és szénsavval telített vízbe helyeztünk befedett üvegedényekben oly módon, hogy a víz a mintadarab teljes felületével érintkezzék, és ezeket tompa fényen állni hagytuk. Az áztató vízből 1, 3 és 7 nap elteltével mintát vettünk ki és meghatároztuk a minták káliumpermanganáttal mért lúgos oxigénfogyasztását és összes szilárd anyag tartalmát. Tekintettel a várható kis különbségekre, minden kioldási próbához viikpróbát is készítettünk és a kapott eredményeket ezekkel hasonlítottuk össze. Feltevésünk az volt, hogy az oxigénfogyasztás a kioldódott szervesanyag-tartalom nagyságára lesz jellemző, a bepárlási maradék pedig a kioldódó szervetlen anyagokról és a nem illó szerves anyagokról fog felvilágosítást nyújtani. A későbbiek folyamán minden esetben vizsgáltuk ólom-ion esetleges kioldódását és végeztünk szaglási és ízlelési próbákat. Próbaszerűén mértük ammónia jelenlétét az áztatóvízben és felmerült még a foszfát-ion meghatározásá-