Hidrológiai Közlöny 1969 (49. évfolyam)
10. szám - Dr. Csoma János–Végvári Rezsőné: Kísérletek a barázdák szivárgási intenzitásának és víznyelő képességének meghatározása
470 Hidrológiai Közlöny 1969. 10. sz. Dr. Csorna J.—Végvári R.-né: A barázdák szivárgási intenzitása tőképességének értékét közvetlenül nem tudjuk felhasználni. Aronovici tanulmányában az alábbi következtetésekre jut: 1. A szokásos leszúró hengeres szivárgásmérők nem alkalmasak a barázdák szivárgási intenzitásának meghatározására. 2. Leszúróhengeres szivárgásmérőkkel mért értékek minőségi jellemzésre jól használhatók. 3. A talajminta vízáteresztőképességi együtthatója alkalmas a talajszelvények minőségi értékelésére, adatai azonban nem használhatók fel a barázdák szivárgási intenzitásának meghatározására. 4. A talaj kapilláris vízemelő képessége erősen befolyásolja a szivárgási intenzitást. A kapiláris vízemelést pedig döntően a nedvességtartalom, a hézagtérfogat, és a talajrétegződés határozza meg. 5. A szivárgási intenzitás meghatározására más barázda szivárgásmérők szükségesek. * Hazánkban a szarvasi Öntözési és Rizstermesztési Kutató Intézet végzett széles körű kísérleteket leszúróhengeres szivárgásmérőkkel. E megfigyelések célja a talaj víznyelő képességének meghatározása volt, hogy az egyenletes öntözővíz elosztás biztosítása érdekében az egyes öntözőelemeket előre meghatározhassák. A kapott víznyelőképességi adatok és a talajfizikai jellemzők között azonban nem kaptak elfogadható korrelációt. A kísérlet adatait iv=at + b{ l-10" ; i) alakú függvénnyel közelítették, amely tehát egy lineáris és egy exponenciális egyenlet összege, ahol w— a barázda által elnyelt víz í=idő a, b, 7.=a talaj fizikai és kémiai tulajdonságától, valamint az alkalmazott agrotechnikától függő paraméter. Az összefüggés megállapítása céljából mintegy 120 mérést végeztek és a méréseket három csoportba osztották: 1. Az adatok nem közelíthetők ilyen típusú függvénnyel. Ezek a mérések valószínűleg hibásak. 2. Az adatok közötti összefüggés a nagy szórás okozta elkerülhetetlen pontatlansággal ugyan, de közelíthető a fenti típusú függvénnyel. 3. Az adatok közötti összefüggés egyenessel közelíthető. Ez az előbbi közelítésnek a A=0 értékre vonatkozó különleges esete. Végeredményképpen az Intézet kutatói is ugyanolyan következtetésekre jutottak mint Aronovici, azaz nem találtak összefüggést a tényleges és a leszúróhengeres szivárgásmérőkkel meghatározott értékek között. * A leszúróhengeres szivárgásmérő által szolgáltatott adatok tehát nem voltak megfelelőek, a kutatók leszúróhenger helyett magában a barázdában kezdték a szivárgási jelenségeket vizsgálni. A. N. Kosztjakov eljárásának [3, 4] a célja annak a megállapítása, hogy a tervezett öntözővízadagot mennyi idő alatt képes elnyelni a talaj. Ezt szem előtt tartva, javaslata szerint az öntözendő területen a tábla öntözését ellátó rendes barázdákból az átlagos talajviszonyoknak megfelelő helyen 3—4 db kísérleti barázdaszakaszt kell kijelölni. A kísérleti barázdaszakasz két végét egymástól 1 méterre elhelyezett hordozható vastiltóval kell elzárni a barázda többi üzemi szakaszától. Meg kell ezután határozni a barázda hatásterületét, ami egyenlő a barázda hosszának, és a barázdák tengelytávolságának szorzatával. Az adagolni kívánt öntözővízadag úgy öntendő szakaszosan a barázdába, hogy az abban kialakult vízszint megfeleljen az üzemi barázdában kialakult átlagos vízszintnek. Az ilyen úton nyert eredmények azonban szintén eltértek a tényleges víznyelőképességtől. A barázdákban ugyanis nem tudtak állandó vízszint tartani, így a nedvesített terület a vízállások függvényében állandóan változott, s természetesen változtak a szivárgást meghatározó körülmények is. Csökkentette az eredmények megbízhatóságát az is, hogy a kísérleti barázdaszakaszt közrefogó barázdák nem üzemeltek, így a kísérleti barázda beázási görbéjének kialakulását nem befolyásolhatták. A tiltok kis mérete miatt nem volt megfelelő a barázdák vastiltós lezárása sem. A talajba szivárgó víz megkerülte a tiltókat és módosította az eredményt. * Freed Hamilton olyan barázda szivárgásmérőt ír le, amely két párhuzamos fémlemezből áll. A lemezeket acélmerevítők pontosan 1 láb távolságra tartják egymástól. A szivárgásmérőben állandó vízszintet tartanak, a barázdákban kialakult átlagos vízszintnek megfelelően. Mérés közben a kísérleti barázda teljes hosszában üzemelt és a vizet a szivárgáshőmérőnél két hajlékony csövön vezették át a szivárgásmérő mellett. A kísérleti barázda mellett levő barázdák szintén üzemeltek. A Hamilton-féle szivárgásmérővel mért szivárgási intenzitás és az Aronovici kísérleteinél ismertetett módszerrel, a barázdákban meghatározott szivárgási intenzitás értékeinek az összehasonlítására az 1. táblázat ad módot. A táblázatban közölt adatok szerint a barázdában mért értékek megbízhatóbbak, mint a leszúróhengeres szivárgásmérőkkel végzett vizsgálatok eredményei. Aronovici szerint azonban még a barázdákban mért értékek is lényegesen eltérnek a valóságtól. Az eltérések oka az, hogy az 1 láb hoszszúságú barázdaszakasz nem jellemzi a területet. Még egy ok az eltérésre, amit sem Hamilton sem Aronovici nem említ: a barázdák tényleges szivárgási intenzitásánál egy bizonyos barázdahosszban (az üzemi barázda fél, egyharmad, kétharmad hosszúságban) észlelt átlagos szivárgási intenzitást hasonlítanak össze a szivárgásmérő által kísérlet alá vont barázdahosszal. Ahhoz azonban, hogy az üzemi barázda vizsgált szakasza a szivárgásmérőben tartott átlagos vízszintre feltöltődjék, egy bizonyos, a hossztól, eséstől és az adagolt vízsugártól függő idő kell. Ezért az üzemi barázdában mért szivárgási intenzitás szükségképpen eltérést mutat a barázda szivárgási intenzitásától.
