Hidrológiai Közlöny 1969 (49. évfolyam)
10. szám - Dégen Imre: A Balaton vízgazdálkodásának fejlesztése
Dégen I.: A Balaton vízgazdálkodása Hidrológiai Közlöny 1969. 10. sz. 435 sorban a Zala folyó 2622 km 2-es vízgyűjtőjének regionális talajvédelmi terve érdemel említést, mely a Zala által a keszthelyi öbölbe szállított hordalék mennyiségét hivatott korlátozni. A környező patakok és kisebb vízfolyások 114 km hosszban történt rendezése szintén az elmúlt évtized eredményének tekinthető. A balatoni vízgazdálkodási kutatásokban 1961 óta 22 intézmény vett részt — a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet (VITUKI) koordinálása mellett. Ez a vázlatos felsorolás is betekintést ad az elmúlt időszakban a Balatonnal kapcsolatban végzett vízgazdálkodási munkákról. A fejlődésnek azonban ma már olyan időszakához érkeztünk, amikor a Balaton és az azt övező terület helyzetét és jövő fejlődését — mint komplex területfejlesztési kérdést — átfogó módon, tudományos megalapozottsággal kell feltárnunk. A Balaton összehangolt, aráriyos fejlesztési célkitűzéseit a korszerű követelményeknek megfelelően kell kijelölnünk. Meg kell határoznunk a fejlesztés anyagiműszaki feltételeit, megoldásának konkrét módozatait. A Balatonnak nagy és lelkes társadalmi tábora van. Szinte naponta jelennek meg róla cikkek az újságokban, folyóiratokban. A közvélemény jogosan sürgeti a Balatonnal összefüggő problémák korszerű megoldását, a táj népgazdasági jelentőségének, a kulturált üdülés és idegenforgalom érdekeinek megfelelően. Nem eléggé ismeretes azonban, hogy e kérdéseknek milyen beható, alapos tanulmányozása folyik az arra illetékes szakkörökben, intézmények keretében és a kialakult fejlesztési elgondolások sem váltak szélesebb körben ismertté. A fejlesztési program egyik legsarkalatosabb fejezete : a Balaton vízgazdálkodása. A Balaton fejlesztési programjával és a Balaton vízgazdálkodásával összefüggő kérdések vizsgálatával tervező intézetek, illetékes kormányszervek foglalkoznak. Az erre vonatkozó koncepció jóváhagyásra rövidesen a Kormány elé kerül. A döntéshez azonban nagy segítséget jelent a sokrétű, bonyolult fejlesztési problémák megvitatása a MTESZ keretében és azoknak a gondolatoknak, javaslatoknak hasznosítása, melyek ezen a jelentős műszaki-tudományos társadalmi fórumon felvetődhetnek. A Balaton — a legújabb kutatások szerint — az utolsó jégkorszak kéregmozgásainak hatására mintegy 17—22 ezer évvel ezelőtt alakult ki. A táj mai arculata a természeti erők hatásán kívül évezredes emberi kultúra nyomait őrzi. Időszámításunk előtti 4. évszázadban már a kelta seregek, majd később a római légiók megfordultak partjai mentén. A római uralom emlékei a tó környékén sokfelé fellelhetők, a Balaton ugyanis abban az időben már ismert nyaralóhely volt. Az első mesterséges beavatkozást a tó életében az i. sz. utáni III. században Galérius császár zsilipje jelentette. A zsilip a siófoki térségben már a vízszintek szabályozására szolgált. A népvándorlás, a hunok, a longobárdok, az avar —-frank háborúk idején a Balaton körüli civilizáció és vele együtt az ősi víziművek elpusztultak. A honfoglalás utáni első írott emlék, az 1055-ben kelt ti hanvi alapítólevél e térségben már vízhasználato. kat, halastavakat említ. A XVI—XVII. század nagy elöntései az elégtelen lefolyású, és emiatt 3—4 méter vízszintingadozású tó parti sávjait településre alkalmatlanná tették. Beszédes József, a nagy vízimérnök által 1822-től végrehajtott Sió szabályozás az átlagos vízszintet 1,0—1,2 m-rel, a mai egyensúlyi állapot közelébe szállította le. 1863-ban megépült a siófoki újkori zsilip, melyet 1891-ben és 1947-ben ismételten újjáépítettek. így érkeztünk el ahhoz a mai vízgazdálkodási helyzethez, amelyet döntő mértékben determinál a siófoki zsilip, mint mesterséges túlfolyó, amelynek átbocsátóképessége max. 50 m 3/s, átlagosan pedig 40 m 3/s. A Balaton vízháztartását — az elmúlt száz év átlaga alapján — 630 mm csapadék és 890 mm hozzáfolyás bevételi oldallal, valamint 920 mm párolgás és 620 mm vízleeresztés kiadási oldallal lehet jellemezni. A kereken 1500 mm-nyi évi átlagos vízforgalmat a 3,3 m átlagos vízmélységgel egybevetve kitűnik, hogy a tó vízkészlete átlagosan 2,2 évenként cserélődik ki. A tó egyes öblözeteiben a kicserélődés üteme lényegesen gyorsabb, vagy lassúbb is lehet (2. ábra). A vízháztartási tényezők között természetesen csak hosszabb időszak átlagában beszélhetünk egyensúlyról. A havi átlagos egyenleg a téli időszakban mindig pozitív, a nyári hónapokban pedig negatív előjelű. Az egyes évek és hónapok vízháztartási adatai az időjárástól függően az átlagtól lényegesen eltérhetnek, s ennek megfelelően a vízháztartási egyenleg bevételi és kiadási oldala nem azonos, hanem pozitív, vagy negatív készletváltozás keletkezik, bár a téli félév készletfelhalmozását mindig ritmikusan követi a nyári félév készletcsökkenése. • A Balaton vízháztartását ma is a természeti viszonyok alakulása és a társadalmi-gazdasági hatásai determinálják. E hatások felismerhetők és mesterségesen befolyásolhatók. A mesterséges beavatkozásra a természeti feltételek és a társadalmi-gazdasági igények közötti összhang jobb, szabályozottabb megvalósítása, a gazdasági környezet növekvő és sok esetben kedvezőtlen hatása, valamint a fokozódó vízigény miatt mindinkább szükség van. A Balaton vízgazdálkodásának fejlesztése érdekében — amennyire egy előadásban ezt röviden össze lehet foglalni — a következő főbb kérdések megoldásáról kell gondoskodnunk: 1. A tó vízszintjének szabályozása; 2. A tó vízpótlása a hasznosítható vízkészlet növelésére; 3. A meder és a partvonal szabályozása; ezen belül a) a végleges partvonal kialakítása, b) a feliszapolódás elleni védelem és c) a vízinövények káros túlburjánzásának korlátozása. 4. A víz minőségének védelme; 5. A balatoni települések vízellátása és csatornázása.
