Hidrológiai Közlöny 1968 (48. évfolyam)
4. szám - Selényi Pál: Budapest vízellátási rendszere
Madarász G.: A víztermelés és gazdasági vonatkozása Hidrológiai Közlöny 1968. 4. sz. 183 sokat, további következtetéseket kell fűzni. Elsősorban meg kell állapítani, hogy az új árak mellett a vállalat termelési költségei akkor fedeződnek, ha a vállalat kapacitáskihasználása az árszámításnál alapulvett kapacitáskihasználásnak megfelel, vagy annál magasabb. Ha a kapacitáskihasználás csökken, ennek megfelelően csökken a víztermelés eredményessége is. A víztermelés termelési költségeit vizsgálva, szembeszökő a viszonylag állandó költségeknek az összköltséghez viszonyított rendkívül magas aránya. A viszonylag állandó költségek a víztermelés költségeinek mintegy 70—75 0/ o-át teszik ki. Nyilvánvaló, hogy a viszonylag állandó költségek ily magas aránya mellett a víztermelés jövedelmezősége rendkívül érzékeny a kapacitáskihasználás ingadozásaira. A kapacitáskihasználás növekedésével a víztermelés eredményessége meredeken nő, csökkenésével viszont ugyanígy visszaesik. A termelés költségeinek ily szerkezete és a kapacitáskihasználás változásaira való ilyen érzékeny reakciója mellett véleményem szerint oly árkonstrukció a legkedvezőbb, mely optimálisan biztosítja a viszonylag állandó költségek fedezetét, a mindenkori arányos költségek megtérülése mellett. Ez az árkonstrukció pedig az volna, melyben a fogyasztók a viszonylag állandó költségeket alapdíj formájában fizetik meg, az arányos költségeket pedig a fogyasztás mértékének megfelelően, a fogyasztás mennyiségi egységére megállapított díj formájában. A víztermelés viszonylag állandó költségeinek a fogyasztott mennyiségtől független, előre meghatározott állandó összegben való megtérítése a fogyasztók részéről alapdíj formájában nézetünk szerint mindenképpen helyes, gazdaságilag indokolt. A vízfogyasztás jellemző sajátsága ugyanis, hogy a fogyasztás mennyisége természeti és társadalmigazdasági tényezők függvényében időben folyton változó. Ugyanakkor az optimális ellátottság szempontjából a vízmű feladatának kell tekintenünk, hogy ivóvízből a mindenkori igényeket — tehát a csúcsigényeket is — kielégítse. Ez a vízmű szempontjából azt jelenti, hogy olyan termelési kapacitással s ehhez szükséges termelési apparátussal kell rendelkeznie, mely a reálisan várható csúcsigények kielégítésére alkalmas. Ezt a termelőkapacitást és termelési apparátust a vízmű a fogyasztók érdekében tartja fenn. Ennek költségei a viszonylag állandó költségekben tükröződnek. Feltétlenül indokolt tehát, hogy ezeket a viszonylag állandó költségeket a víműnek megtérítsék, attól függetlenül, hogy a termelési kapacitást az egyes fogyasztási időszakokban ténylegesen milyen mértékben veszik igénybe. Miután a termelőkapacitás fenntartásának költségei állandó költségek, melyek az adott kapacitáson belül nagyjából változatlan összegben jelentkeznek, e költségek térítésének a fogyasztók részéről szintén állandó összegnek kell lennie. Ezt a funkciót tölti be az alapdíj. A kapacitás-fenntartással kapcsolatos állandó költségek felosztásának módja az egyes fogyasztókra, vagyis a fogyasztók alapdíjainak meghatározása, már nem is annyira elvi, mint inkább gyakorlati kérdés. Itt számos megoldási lehetőség kínálkozik. Kívánatosnak látszik minden esetre nem a ténylegesen meglevő kapacitás, hanem a csúcsigényeknek megfelelő kapacitás állandó költségeinek „terítése" alapdíj formájában a fogyasztókra. Ebben az esetben az árbevételben jelentkező alapdíj nem fedezi az állandó költségeket, ha a vízmű a maximális igényeket meghaladó kapacitással rendelkezik. Ez a körülmény arra ösztönzi a vállalatot, hogy fogyasztóinak körét a szükséges mértékben bővítse. Ugyanígy, ha a tényleges kapacitás a maximális igényeknek megfelelő kapacitás alatt áll, az alapdíjak az állandó költségeket meghaladják, s a különbözet eredménytöbbletként csapódik le, mely a kapacitás növelésére használható fel. A maximális termelőkapacitás — állandó költségek — maximális igények — alapdíjak viszonylatában így oly mechanizmus alakítható ki, mely a vízmű gazdasági helyzetét kedvezően stabilizálja anélkül, hogy a gazdaság más területeire káros kihatással volna. Fenti megfontolások végeredményben oda vezetnek, hogy a vízműveknél általánosságban az. alapdíjas árkonstrukció a leghelyesebb. Ezzel természetesen nem kívánom egyúttal azt is állítani, hogy a/, új gazdasági mechanizmus során megállapított vízdíjak nem kielégítőek. Országosan érvényes árak megállapításánál feltétlenül érvényesülhetnek oly gazdaság-politikai megfontolások, melyek a fentiektől eltérő árkonstrukció érvényesítését teszik szükségessé. A megállapított új árral kapcsolatban minden esetre el kell ismerni, hogy oly kapacitás-számítások szolgáltak alapul, melyek megfelelő biztonságot nyújtanak gyakorlatilag a viszonylag állandó költségek fedezettségére. A fogyasztás mérése A fogyasztás mérésére a Fővárosi Vízműveknek már a távolabbi múltban voltak tapasztalatai. Még a húszas évek elején Budapesten átalányban fizették a vízdíjat. Átalány-vízdíj fizetése mellett 1922-ben 67,3 millió, 1923-ban" 70,4 millió, 1924-ben pedig 60,4 millió volt az évi víztermelés. 1925-ben azonban, a vízmérők felszerelésének teljes befejezése után, már csak 55,8 millió m 3 volt a víztermelés. Elődeink tehát már abban az időben megállapították, hogy a vízmérés a takarékos vízfelhasználás szempontjából rendkívül előnyös. Egy jóval későbbi eset ugyanezt bizonyította. Mikor 195Ó-ben a mátyásföldi vízműveket a Fővárosi Vízművek kezelésbe átvette, az átalányrendszert ott is megszüntettük, és vízmérőket szereltünk fel. A mérők felszerelése után a fogyasztás kb. 40%-kal csökkent. A magán ingatlantulajdonosok minden eszközt felhasználtak arra, hogy az általuk fizetett vízdíjakat csökkentsék. 1962-ben felmerült annak gondolata, hogy a Budapesti Házkezelési Igazgatóság kezelésében levő lakóházak vízfogyasztását átalányban kellene elszámolni. Elődeinkről a húszas évekből nem maradt ránk semmiféle kalkuláció, mely a vízdíjak mérés szerinti elszámolásának és átalány szerinti elszámolásának költségeit szembeállította volna. Az 1962. évi javaslatnál azonban már készült ilyen kalkuláció, s ez a kalkuláció azt mutatta, hogy az átalány szerinti elszámolás jelentős költségcsökkenéssel jár. A javaslatot illetőleg a vélemények erősen megoszlottak. Műszaki oldalról a javaslatot általában ellenezték, gazdasági oldalról erősen latba esett a várható költségcsökkenés. 1963. év elejétől a vízdíjátalány bevezetésre is került a HKI kezelésében levő ingatlanoknál. Az átalány összegét illetőleg a rendszer lényege az volt, hogy az első évben az átalány alapját az utolsó mért fogyasztás ké-
