Hidrológiai Közlöny 1967 (47. évfolyam)

12. szám - Dr. Molnár Béla: A Dél-Alföld pleisztocén feltöltődésénak ritmusai és vízföldtani jelentőségük

Hidrológiai Közlöny 1967. 12. sz. 537 HIDROGEOLÓGIA A Dél-Alföld pleisztocén feltöltődésének ritmusai és vízföldtani jelentőségük Dr. MOLNÁR BÉLA* Összefoglalás: Üledékföldtani vizsgálatokkal kimutatható, hogy a pleisztocénben az Alföld ritmikusan sülylyedt. Ez a süllyedés a peremterületeken eróziót, másutt teraszokat, a medencében pedig felhalmozódási ciklusokat hozott létre. A peremterület négy főterasza a DélAlföldön, négy alulról felfelé finomodó üledókű felhalmozódási ciklussal párhuzamosítható. A ciklusok alsó határa egyezik a pleisztocén feküfelszínnel. Víznyerósre a törvényszerűen megjelenő, egymást követő és a felhalmozódási ciklusok alsó, relatíve mindig durvább kifejlődésű üledékei a legalkalmasabbak. A gyakorlati tapasztalat az, hogy a Dél-Alföld két legfontosabb, legjobb fajlagos hozamú vízadója a pleisztocén legalsó durva rósze, ós a felső pleisztocén felhalmozódási ciklus alja, a többi pedig sokkal gyengébb. Az utolsó tengeri féligsósvízi üledék a Dél-Alföldön a pannóniai beltengerből rakódott le. Ezt követően a tengeri és a pleisztocén folyóvízi feltöltési szakaszok között, kőzettani fácies alapján sok helyen jól elkülöníthető egy tavi-folyóvízi feltöltési időszak üledékösszlete, amelynek rétegtani helyét a faunavizsgálatok eddig még nem tudták meghatározni, így ezt egyelőre külön tagként levantei néven a felső pliocénbe soroljuk (Kőrössy 1963, Széles 1965). A Dél-Alföld pliocén és pleisztocén üledékképződésével sokan foglalkoztak. Urbancsek (1960, 1965) többek között elektromos lyukszelvények alapján próbálta a felső pannóniai, levantei és pleisztocén üledék jellegét meghatározni és ezeket egymástól elkülöníteni. Alul, a pannóniai rétegeket is elérő fúrásoknál, az elektromos lyukszelvényeken megjelenő legnagyobb agyag vagy finom kőzetliszt százalékot tartalmazó és faunával is igazolható összletet a pannóniai emeletbe sorolja. A felette települő még uralkodólag kötött anyagú, de már homokrétegekkel váltakozó kifejlődést a levanteibe, és az uralkodólag jó vízáteresztő homokréteg összletet pedig a pleisztocénbe teszi (Urbancsek 1965). A faunisztikailag igen részletesen feldolgozott jászladányi fúrásban a kőzettani és élettani korhatárok jól egyeztek, ez is valószínűvé teszi, hogy sok más helyen is azonos lehet a helyzet. A pleisztocén üledék vastagsága a Dél-Alföldön eltérő. Urbancsek elektromos lyukszelvények alapján szerkesztett pleisztocén vastagsági térképe sok helyen azonos vagy hasonló vastagságot mutat, mint a nehézásvány-összetétel alapján megállapított tiszavízvidéki üledék vastagsági térképe (Urbancsek 1965, Molnár 1965.). 1957—58-ban a Magyar Állami Földtani Intézet a Dói-Alföldön Szentesen (Berki iskola) és Makón (Patay tér) két 500 m-es megfúrással készült ártézi kutat fúratott azért, hogy a pleisztocén üledék kifejlődését is részletesen lehessen tanulmá* Szegedi József Attila Tud. Egyet. Földtani Intézete, Szeged. nyozni, és a kérdéses levantei pleisztocén határprobléma is megoldást nyerjen. Az 500 m-re tervezett fúrás ugyanis — az addigi adatok alapján — elérte volna a levantei rétegeket is. Bartha és Krolopp (1962) fauna-vizsgálata azonban bizonyította, hogy a pleisztocén fekix felszíne jóval mélyebben van, mint ahogy korábban Halaváts (1895) azt megállapította. M. Faragó (1961) pollenvizsgálata alapján — aki feljebb is talált harmadidőszaki pollent — Miháltz (1961) a régi Halaváts elképzelést találta valószínűbbnek. Bartha és Krolopp fauna-vizsgálata ugyanezen rétegekben — az idősebb fajok mellett -— negyedkori faunát mutatott ki, és ezzel a pollen kétségtelen bemosását igazolta. A két fúrás közül jelenleg a szentesi Berki-iskolai fúrás anyagának további részletes üledékföldtani vizsgálatát, a levonható földtani, vízföldtani következtetéseket és eredményeket mutatom be. A szentesi fúrás szelvény 0—492 m-ig, és a vizsgálati adatok jelentős része, négy szakaszra bontva az 1—4. ábrákon az A, B, C, D részletekben látható. Mindegyiken a szelvény bal oldalán a tengerszint feletti magasság és a fúrási mélység látható. A többi jelzés a jelmagyarázatban van (5. ábra). A szentesi í'úrás üledékföldtani vizsgálata Szemcseösszetételi elemzés A szentesi kút főleg magfúrással készült, a vastagabb középszemű laza homokrétegeket teljes szelvénynyel harántolták, azonban félmóterenkónti talp kiöblítéssel. A teljes szelvényű szakaszokat az üledókkifejlődést mutató szelvény bal oldala melletti (I. oszlop) kettős vonal jelzi (1—4. ábra és jelmagyarázat). A lazább, durvább rétegekből kisebb, míg a kötöttebb rétegekből nagyobb, sok esetben 100% volt a magkihozatal. A fúrásanyagot igen részletesen, minden tulajdonságát makroszkóposán meghatároztuk, majd a teljes szelvényű szakasz kivételével a különböző mélységekből, a típusmintákból hidrometrálással és szitálással szemcseelemzések készültek, ezek eredményei alapján azután ellenőriztük, esetleg javítottuk a makroszkópos meghatározások adatait. Az elemzett minták (rétegek) helyét az üledék elváltozását mutató oszlop bal oldalán (II. oszlop) jelöltük (1—4. ábra). E számok azonosak a minták szemcseösszetételét mutató görbék számaival és az 1. táblázatban foglalt mélységeket feltüntető számokkal is. Az elemzések szemcseösszetételi görbéi és azok médián (Md) értékei (az 50%-nál levő szemcseátmérő) mutatják, hogy a fúrásban agyag és középszemű homok közötti uralkodó szemcseátmérőjű üledék van, és ennél durvább nincs (6—7—8. ábra, 1. táblázat Md értékek).