Hidrológiai Közlöny 1967 (47. évfolyam)

3. szám - Csanády Mihály: Adatok a biológiai szennyvíztisztítók hatásfokának értékeléséhez

144 Hidrológiai Közlöny 1967. 3. sz. Csanády M.: Biológiai szennyvíztisztítók 2. táblázat Összefüggés a tisztítóit szennyvíz rothadóképessége és a szervesanyag-lebontási hatásfok között TÜ6A. 2. 3aeucuMocmb Meotcdy cnocoönocmbw onuiifeHHoü cmoHHOü eodu K enueHuw u K03(pui)ueHm0M none3Hozo deücmeua no pacnady opeanmecKOzo MamepuaAa Table 2. Relationship between the digestion potential of treated sewage and the efficiency of organic decomposition Oxigénfogyasztás a tisztított szennyvízben [mg/l] 19 % az oxigénfogyasztás százalékos csökkenése Vizsgálatok száma átl. min. max. átl. max. min. Vizsgálatok száma Csepegtetőtestes berendezések Rothadóképes Gyengén rothadóképes Nem rothadóképes 61 43 26 15 20 7 133 69 52 48 60 63 73 80 83 0 30 31 41 12 28 ElevenRothadóképes 32 13 45 43 73 29 6 iszapos berendeGyengén rohadóképes 21 13 35 65 85 59 6 zések Gyengén rohadóképes Nem rothadóképes 17 4 36 81 95 56 23 esetén is elérhető egyes esetekben a rothadásmentesség. A szervesanyaglebontási hatásfok és a tisztított szennyvíz rothadóképességének az összefüggését kívánja bemutatni a 2. táblázat. Megállapítható, hogy az összefüggés nem egyértelmű, inkább csak tendencia-jellegű: a hatásfok növekedése esetén nagyobb valószínűséggel rothadásmentes a víz. Feltűnő a csepegtetőtestes eljárásokra vonatkozó adatoknál, hogy a gyengén rothadóképes és a rothadásmentes kategóriákban a tisztítási hatásfok alig tér el. A tisztított szennyvíz abszolút szennyezettsége és rothadóképessége között szintén csak ilyen tendencia-jellegű összefüggés állapítható meg. 13 mg/l oxigénfogyasztású szennyvíz is lehet rothadó képes és 52 mg/l oxigénfogyasztású is lehet rothadásmentes. Az elmondottak és a bemutatott példák alapján megállapítható, hogy a rothadóképességi próba mást mond, mint a szervesanvag-tartalom meghatározása. Lényegében a szennyvíz anaerob bomlási hajlamára vonatkozóan ad felvilágosítást. Megadja, hogy mennyi idő után jut el a szennyvíz egy meghatározott redoxpotenciállal jellemezhető anaerob állapotba, ilyen értelemben tehát a bomlás sebességére ad támpontot. A szokásos egyéb mérések közül egyedül a térfogatos oxigénigény-meghatározás (Warburg-készíilékekkel), a BOI-görbe felvétele szolgáltathat ilyen irányú adatot. Ez a mérés azonban igen munkaigényes, és kevés laboratórium van rá berendezkedve. A legtöbb gyakorlati célra elégséges a bomlási hajlamnak a rothadási próba alapján történő meghatározása. így a rothadási próba primitív és félkvantitatív volta mellett is sokat mond a szennyvíz jellegéről. Ennek alátámasztására szolgáljon a következő gondolatmenet. Szerves szennyezettségű szennyvíznek a befogadó élővízre gyakorolt hatása szempontjából alapvető az a kérdés, hogy milyen mértékű oxigénelvonást okoz a szennyvíz. Az oxigénelvonás bruttó értékét megadja az oxigénfogyasztás vagy a BOI értéke, nem ad azonban felvilágosítást arra, hogy milyen gyors ez az oxigénelvonás, vezethet-e anaerob állapothoz. Azonos szervesanyag-tartalmú, de eltérő rothadóképességű szennyvizek kis befogadóban egészen eltérő jelenségeket okozhatnak, mivel a bomlás, az oxigénelvonás sebessége különböző. Nézzünk erre egy példát. Legyen egy 150 mg/l oxigénfogyasztású nyers szennyvizünk, amit nagyterhelésű eleveniszapos berendezésben megtisztítunk úgy, hogy az oxigénfogyasztás értéke 30 mg/l-re csökken (t] = 80%). Az így megtisztított víz nem rothadóképes, tehát hígítás nélkül sem indul anaerob bomlásnak, bomlási hajlama kiesi; nem okoz hirtelen oxigénelvonást, nem okoz szennyvízgomba (Sphaerotylus) fejlődést sem, bakteriológiai szempontból sem fertőzött, hiszen az érzékeny patogén baktóriumok a tisztítás során elpusztultak, illetve az iszapba kerültek. Ez a szennyvíz a befogadó vízfolyásban, sőt hígítás nélkül elvezetve sem okoz kellemetlen jelenségeket, mivel „stabil", maradék szerves anyagai csak igen lassan bomlanak le. A 30 mg/l-es oxigénfogyasztás értéket azonban elérhetem úgy is, hogy a nyers szennyvizet egyszerűen felhígítom. Az így felhígított — az előbbi tisztított szennyvízzel azonos szervesanyag koncentrációjú — szennyvíz rothadóképes, további hígítás nélkül feltétlenül anaerob bomlásnak indul, de néhányszoros hígítást biztosító befogadóban is igen nagy valószínűséggel anaerob állapotot okoz, annak összes velejárójával együtt: tehát bűzös lesz a víz, a magasabbrendíí állati Szervezetek elpusztulnak, ezzel az öntisztulás is lelassul, az anaerob bomlás kezdeti szakaszában a kórokozó baktériumok még szaporodhatnak is, tehát a víz fertőzőképes lehet, szennyvízgomba fejlődik stb. E kétfajta szennyvíz szervesanyag-tartalma tehát azonos, hatása viszont nagyon különböző. Különleges esetben más kémiai jellemzőik (klorid, ammónia, nitrit, nitrát, sótartalom, pH stb.) is azonosak lehetnek, ilyenkor tehát a befogadóba jutó szennyvizek szokványos kémiai vizsgálata esetén azonosnak ítélhető a két szennyvíz! Bakteriológiai vagy biológiai vizsgálat alapján persze meg lehet különböztetni őket, de a legegyszerűbb eljárás erre a rothadási próba. Ha a rothadóképességet mint a szennyvíz jellege szempontjából egyik leglényegesebb adatot figyelembe vesszük a minősítésnél, már nem kerül azonos elbírálás alá a kétféle hatású szennyvíz. A rothadási próbát nem helyettesíti, nem teszi fölöslegessé a szulfid-tartalom (kénhidrogén) meghatározása. A szulfid jelenléte azt mutatja — házi szennyvízben —, hogy a rothadás már megindult, a szennyvíz rothadásban van. (Ilyenkor a rothadási