Hidrológiai Közlöny 1967 (47. évfolyam)
3. szám - Dr. Bolberitz Károly: A felszíni vizeket terhelő anyagok és mérgező határértékeik
Bolberitz K.: A felszíni vizeket terhelő anyagok Hidrológiai Közlöny 1967. 3. sz. 133 nak. Mindettől függetlenül azonban a gyakorlatban igen nehéz alkalmazni őket, aminek okait az alábbiakban kell keresnünk. I. A mérgezőképesség fogalma Már maga a toxicitás sem egészen egyértelmű fogalom; ebből kifolyólag a különböző módon megadott toxikus értékek sem hasonlíthatók gyakran össze. Erősen vitatható, mi az a határ, ami ártalmasnak tekinthető: az ami azonnali halált okoz, ami az életfolyamatokat csupán hátrányosan befolyásolja, ami a fejlődést, növekedést gátolja vagy ami esetleg csak a szaporodóképesség csökkenésében jelentkezik? Már a klasszikus toxikológia is megkülönböztet akut és krónikus halálos adagot. Természetes, hogy a befogadó vizeknél az utóbbira kell tekintettel lenni, minthogy folyamatos szenynyezésről van szó. Könnyen belátható azonban, hogy ez is csak igen durva megközelítése a káros hatás elbírálásának. A hatásmechanizmus szempontjából sem egyformák a számba jövő mérgező anyagok. Meg kell különböztetni egymástól: 1. a töménységi mérgeket (Konzentrationsgifte), melyek teljes egészükben kiürülnek a szervezetből. Ezek csak akkor mérgeznek, ha töménységük egyszerre éri el a toxikus határt; 2. a halmozódó mérgeket (Kumulationsgifte), melyeket az élőszervezetek kiürítenek vagy feldolgoznak, de csak bizonyos iramban; az ennél nagyobb mennyiség a szervezetben visszamarad ós ha ehhez jön újabb, még egyébként a mérgező határ alatt levő mennyiség, ez a kumulált adaggal együtt már pusztulást idéz elő; 3. végül az összegeződő mérgeket (Summationsgifte), melyek az élő szervezetekben irreverzibilis elváltozásokat hoznak létre, hatásuk tehát állandóan összegeződik. Nem lehet vitás, hogy a különbözőképpen viselkedő mérgező anyagok megengedhető határértékeinek megállapítása is más és más kivizsgálási technikát igényel. A mérgezési határértékeket általában DL 5 0ben, az ,,50%-os halálozást előidéző adagban" adták meg régebben, mg/testsúly kg-ban, tehát súlyban fejezve ki ezt. Az utóbbi évtizedben azonban inkább a TL m, az „átlagos tűrési határérték" meghatározása terjed el. Ez az a töménység, mely mellett a kísérleti állatok 50%-a károsodás nélkül életben marad. E kétféle határérték között nincs arányosság, aminek oka az egyes anyagok mérgező hatásmechanizmusának fent említett különbözősége. E különbségeket érzékeltetik az alábbi táblázat adatai [1], Ezeket az értékeket már 1, 2, 4 és 7 napra szokás megállapítani. Mások viszont „túlélési időt" mérnek, azaz azt a töménységet, mely mellett a kísérleti állatok átlagos túlélési ideje nagyjából azonos a kontroll állatokéval [2], A „kritikus-töménység-különbözet" azt a két töménység közötti különbséget jelenti, melyek egyike mellett az öszszes állat életben marad, a másik mellett az összes állat elpusztul. Egy kutató „halálos töménységi határértéket" határoz meg. Egy másik kutató a Klórozott szénhidrogének ós szerves foszfor vegyületek mérgező hatása Vegyület 96 órás tűrési határa [mg/l] halakon Halálos adagja mg/testsúly kg patkányon Toxaphene 0,0051 40 0,016 60 Aldrin 0,028 50 DDT 0,034 250 Methoxyehlor 0,035 5000 0,056 125 Chlordane 0,069 500 Ohlorothion 3,2 1500 Malathion 12,5 1156 „viszonylagos érzékenységi értéket" tartja a megfelelő összehasonlítási alapnak, értve ez alatt egy értéket, mely megmutatja, hogy a vizsgált halfajta átlagos tűrési határértéke hányszorosa a vizsgált anyagra legérzékenyebb halfajta átlagos tűrési határértékének [3], Halak „viszonylagos érzékenysége" egyes rovarölő anyagokkal szemben Rovarölő anyag Halféleség Rovarölő anyag Naphal Törpeponty Fürge csel le Aranyhal Chlorthion 1 2 4 3 Guthion 1 21 18 250 Malathion 1 9 255 5 Methyl parathion . . . 1 4 4 5 Parathion 2 1 23 49 Vannak szerzők, akik az azonos fejlődést gátló adagokat mérik. Egy francia kutató ezeket „izokron mérgező értékeknek" nevezi [4]. II. Észlelés módja Nem egyforma a gyakorlatban a mérgezési hatás észlelési módja sem. A legegyszerűbb és legelterjedtebb az 50%-os elhullás megállapítása. De már ebben is különbség van a I)L 5 0 és TL m között, amennyiben az első legalább 50%-os elhullást, az utóbbi a legalább 50%-os károsodás nélküli túlélést határozza meg a magasabbrendű állatoknál. Sok esetben boncolással állapítják meg azt, hogy milyen töménységű vegyianyag idéz elő kóros elváltozást a kísérleti állatban, de néha az enzimműködések bénulását tekintik mértékadónak. Mások a szaporodóképességet tartják döntőnek, mert hiáb?, maradnak életben a halak, ha szaporodásuk csökken vagy éppen megszűnik. Van olyan kutató is, aki a halak lélegzés-csökkenésében látja azt a tünetet, mely a legérzékenyebben reagál az élettanilag káros anyagra. Újabban az állatok fejlett ösztöneire hivatkozva többen azt a vegyszertöménységet tekintik károsnak, mely elől a halak menekülnek. A rovarok esetében a lárvák életképességét figyelik meg. Az algák és baktériumok esetében ezek számának csökkenését.
