Hidrológiai Közlöny 1967 (47. évfolyam)

3. szám - Orlóci István–Török László: A vízgazdálkodás fejlesztésének néhány módszertani kérdése, különös tekintettel a Tiszalöki Öntözőrendszer területén jelentkező feladatokra

104 Hidrológiai Közlöny 1967. 3. sz. Orlóci I.—Török L.: A vízgazdálkodás fejlesztése a második felvízszinttartón átfolyt vízhozamból. Az igények szerinti fogyasztás és a kézivezérlésű vízbeeresztés ellentmondása miatti hiányok, vagy többletek tehát minden esetben a III. bögében jelentkeznek. A fogyasztás — szolgáltatás —• kiegyenlítésére kedvező lehetőséget nyújt a III. bögéhez csatlakozó Hortobágyi halastó, amely nagyságánál fogva nem kívánja meg az egyenletes vízpótlást. A két fővízkivételen beadagolt vizet tehát elegendő úgy szabályozni, hogy a III. bögében jelentkező víztöbbletingadozások kiegyenlített középértéke éppen a halastó kb. 600 l/s vízpótlás igényének feleljen meg. A halastó vízkivételi műtárgyának tehát a vízszintváltozásban jelentkező vízhozamtöbbletre, ill. hiányra automatikusan nyitással, ill. zárással kell reagálnia. Az e célra alkalmas felvízszinttartó berendezés méretének meghatározásához természetesen figyelembe kell venni a lehetséges legnagyobb fogyasztó kiesését és a rendszer hidraulikai késleltetését is. A Nyugati Főcsatorna ismertetett technológiai rendszere azt jelenti, hogy a beeresztő zsilipek kezeléséhez elegendő egyedül a halastó felvízszint szabályozóján átfolyó vízhozamot ismerni: ha ez 600 1/s-nél kevesebb, akkor növelni, ha több, akkor csökkenteni kell a fővízkivételnél bevezetett vízhozamot. Az automatikus elosztórendszert megvizsgáltuk a halastavak és tározók töltésének és a belvizek lecsapolásának, ill. tározókba vezetésének állapotára is. Figyelembe véve egyrészt, hogy ezek a vizsgálatok módszertanilag megegyeznek az elmondottakkal, másrészt ismertetésük jelentősen növelné a tanulmány terjedelmét, itt csak annyit említünk meg, hogy ezeknél általában nem mindegyik vízszintszabályozó működése szükséges a vízszállítási és vízszintigények kielégítéséhez. 2. Csatornarendszerek üzemrendjének fejlesztése A csatornarendszerek üzemelési módjának egyre döntőbb a gazdasági és a vízgazdálkodási szerepe. Közvetlenül belátható a kijelentés tényszerűsége az öntözőrendszereknél, ahol a vízkormányzás hibái következtében keletkező csurgalékvizek jelentősen csökkenthetik a rendszer használható vízkészletét. De ugyanígy fontos a víz levezetésének irányítása a belvízrendszerekben is. Kellőképpen példázza ezt az 1966. évi belvízhelyzet, amikor a lefolyás szabályozásával helyenként veszélyes öszszegyülekezést — elöntést — lehetett megelőzni. 2.1. Öntözőrendszerek üzemelésének fejlesztése A tiszalöki öntözőrendszer üzemelésének fejlesztésénél három alapelvet rögzítettünk: a) a rendszerrel szembeni vízigényeket — valamilyen általános érvényű—vízhozamegység egészszámú többszörösének megfelelő mennyiségben lehet és kell kielégíteni; b) a vízadagolás bevezetése szükségessé teszi a meghatározott pontosságú vízszinttartást: a feladat végrehajtásának megbízhatóbbá tétele és a munkaerő korlátozottsága miatt általánosan szükségesnek tartottuk a vízszinttartók és biztonsági berendezések automatizálását; c) a vízkészletekkel történő gazdálkodás — azok minél teljesebb hasznosítása — érdekében indokolt a rövididejű kiegyenlítő tarozás megvalósítása. A vízadagolás, bevezetése nagymértékben egyszerűsíti az üzemrend tervezését, végrehajtását és megszünteti a kiszolgáltatott •— szabálytalanul változó mennyiségű — víz mérésének nehézségeit. A vízszinttartás és a vízadagolás elvén alapuló gyakorlati üzemelési rend kidolgozására kísérletsorozatot kezdeményeztünk, amelynek eredményeiről, annak irányítója Dr. Szígyártó Zoltán több értékes tanulmányban számolt be. Ebben a tanulmányban csak a harmadik alapelv kérdését, a kiegyenlítő tározás célját és lehetőségeit ismertetjük. 2.11. A kiegyenlítő tározás jelentősége a Keleti Főcsatorna rendszerében A Keleti Főcsatornának a Tiszántúli Együttműködő Öntözőrendszerek 1965. évi vízkészlet elosztási terve szerint csúcsidőben 45 m

3/s vízhozam szétosztását kell biztosítania. Ez a vízhozam — a hosszmenti változását is figyelembevéve — éppen megfelel a (az eredetileg 35 m

3/s-os kezdeti vízszállításra tervezett) főcsatorna jelenlegi maximális — tehát még időszakosan sem túlléphető —• szállítóképességének. A vízkészletgazdálkodás alapvető elvei szerint az adott hozamot a nyári kéthónapos csúcsidőszak alatt a főcsatornának napi 24 órán keresztül folyamatosan és hasznosan kell elhelyeznie. Ez a követelmény a vízfogyasztók természetével ellentétes és külön kiegyenlítő művek nélkül még elméletileg sem valósítható meg. A folyamatosan és egyenletesen rendelkezésre álló vízkészlet és az időben ingadozó igények közötti kiegyenlítés két eltérő természetű feladatot vet fel ; 1. a kéthónapos csúcsidőszakon belül az agrotechnikai és időjárási okokból indokoltan koncentráltan jelentkező vízigények széthúzását és kiegyenlítését és 2. az öntözési üzem napi ritmusának kiegyenlítését. Az első feladatot — a hosszabb idejű kiegyenlítést — az öntözési üzem kellő szervezésével, viszonylag merev vízelosztási naptár összeállításával, elméletileg meg lehet oldani. A gyakorlati megvalósítása azonban részben a növénytermesztéssel kerül gyakran ellentétbe, (holott nem szabad elfelejteni, hogy az öntözés alapvető célja éppen a növénytermesztés kiszolgálása) másrészt nem ad lehetőséget arra, hogy a gazdaság az adott időpontban valami ok miatt igénybe nem vett vizét más időpontban pótolja. Az előzővel ellentétben, a napi szakaszosság adminisztratív eszközökkel még elméletileg sem egyenlíthető ki. A felületi öntözés közül a barázdás és a sávos öntözés csak nappal végezhető és,. így legfeljebb napi 16—18 órán keresztül folytatható. Árasztó öntözés, rizstelepek vízpótlása szükség esetén akár teljes egészében az éjszakai órákra is áttehető. Az esőztető öntözések közül a kisintenzitású szórófejek, (melyek egy öntözés alkalmával 6—8 órán keresztül egy üzemállásban maradnak) alkalmasak éjszakai üzemre is. A 3—4 óránként áttelepítendő nagyintenzitású szórófejes berendezések legfeljebb akkor