Hidrológiai Közlöny 1966 (46. évfolyam)

12. szám - Vedres Lipót: Kájlinger Mihály élete és szerepe Budapest ivóvíz-ellátásában

576 Hidrológiai Közlöny 1966. 12. sz. Vedres L.: Kájlinger Mihály élete és szerepe tául fogadták el. Kájlinger hathatós érvekkel cáfolta meg a balhiedelmet. A végleges vízműnek a vártnál kisebb hozama, az újlaki galéria építésével kapcsolatos zavarok és a bal parti tífuszesetek bizalmatlanságot keltettek a közönség körében a vízművek iránt. Ezért Halmos János polgármester a törvényhatósági bizottság felhatalmazásával szakértőkül meghívta dr. Lueger Ottó stuttgarti, továbbá dr. Wartha Vince és Kovács Sebestyén Aladár budapesti műegyetemi tanárokat, Mansergh James londoni mérnököt és Jász Dezső min. főmérnököt, hogy mondjanak véleményt a vízművek vitás kérdéseiről. Véleményüket vaskos kötet tartalmazza. A szakértők helyeselték az eddig végzett munkákat. Dr. Lueger Ottó, korának egyik legkiválóbb vízellátási szakértője, véleményét kísérő levelében a következőket írja: „Azt a benyomást nyertem, hogy a vízműveknek mostani igazgatása helyes elvek alapján jár el. Minden dispositio jól meg van fontolva, és az új építkezések lényegükben teljesen hibátlan és elegáns kivitelűek. . . Budapest városa teljes bizalommal bízhatja a vízmű továbbfejlesztésére irányuló összes további lépéseket az igazgatóságra, és teljes oka van arra, hogy annak különösen a káposztásmegyeri vízműnél tanúsított kiváló működésével meg legyen elégedve." A szakértők vizsgálatának eredménye helyreállította a bizalmat, és gyors ütemben fogtak a további beruházásokhoz. 1899-ben megszüntették a mesterséges szűrésű víz kiszolgáltatását, és a telepet lebontották. Ugyanabban az évben abbahagyták a nyers Dunavíz szállítást is. 1900-ban kikapcsolták az üzemből a két Margít-híd melletti kutat. (A budait 1913-ban bevonták az újlaki telep üzemébe.) Kőbánya magasabban fekvő részeinek vízellátására külön övezetet kellett létesíteni. A nagy medencék mellett szivattyútelepet és egy 350 m

3-es víztornyot építettek. A szükséges csőhálózatot is lefektették. 1903. októberében kezdték meg ebben a berendezésben az üzemet. 1903-ban készítette el Kájlinger a vízellátás javítására szolgáló előbb említett telepek létesítésére, az újlaki telep négy kúttal történő bővítésére és a krisztinavárosi szivattyútelepnek átépítésére vonatkozó részletes javaslatait. A közgyűlés ezeket 1909. júniusában elfogadta. 5. Ilare a vízmérők bevezetéséért A vízművek fennállása óta — már Lindley idejében is — nagv küzdelmet kellett vívni a háztulajdonosokkal mind a főváros, mind a vízművek vezetőségének — Kájlingernek is — a vízmérők bevezetéséért. A vízdíjat ugyanis általányban fizették. Ez a sok szempontból megokolható rendszer azonban azt eredményezte, hogy az ingatlanok belső berendezését elhanyagolták, aminek következtében nagy mennyiségű víz folyt el haszontalanul, és nemcsak tetemes anyagi kára származott a városnak, hanem gyakran vízhiányok is keletkeztek. A törvényhatósági bizottságban, főképpen a virilizmus következtében, többségben voltak azok a városatyák, akik minden módon a vízmérők általános bevezetésének meggátlására törekedtek. Ez sikerült is nekik, mert 1921-ig csak részleges kötelezettség volt alkalmazásukra. A vízmérőket szállító gyár visszaéléseivel kapcsolatban Kájlingert is támadták. Az ügyészség a vizsgálatot Kájlinger személyére rövidesen megszüntette. Ennek megtörténte után Kájlinger 1909. június 12-én írásban bejelentette lemondását és mielőbbi felmentését kérte a szolgálat alól. A főváros tanácsa azonban a fontos közérdekek miatt huzakodott a kérelem teljesítésétől. „Esetleg más feltételek és módozatok mellett" biztosítani akarta továbbra is Kájlinger működését. Ö azonban nem kívánt hivatali állásban maradni. Hosszabb tárgyalások után a közgyűlés 1909. november 3-án „kiválóan értékes" szolgálatait elismerve, hozzájárult kilépéséhez, egyhangúan elfogadván a tanács ama javaslatát, hogy Kájlingert ,,nemcsak a vízművekre vonatkozólag, hanem a főváros minden más műszaki ügyeire külső műszaki tanácsadóul" hívják meg. A kortársak megemlékezései szerint — s ezt különösen Weisz Jakab hangsúlyozza ki — Kájlingernek sok ellensége volt nyílt, szókimondó természete miatt. A vízmű fejlesztése körüli vitákban — különösen ha hozzáértők részéről hangzott el indokolatlan, vagy rosszindulatú támadás — úgy sokszor türelmét vesztette. Ez szaporította ellenségeinek számát és a nyílt, vagy burkolt támadásokat, vizsgálatokat, amelyek végül is elkedvetlenedóséhez és lemondásához vezettek. 6. Fejlesztési munkák A vízművek irányításával Weisz Jakabot bízták meg. A főváros vezetősége említett határozatával 1910 júniusában ismét Kájlinger feladatává tette a vízművek „mindennemű előtanulmányozási, tervezési, művezetési és leszámolási" munkálatainak ellátását. Tiszteletbeli vízműigazgatói címmel ruházták fel és 12 évre szóló szerződést kötöttek vele. Kájlinger ismét nagy buzgalommal látott munkához. A két budai új átemelő telep és tartozékainak építését rövid távolléte alatt Weisz Jakab vállalatba adta. A munkákat azonban 1910. júliusában már Kájlinger vezetése alatt kezdték meg, és 1912-ben fejezték be. 1910-ben megszüntették a Markó utcai szivattyútelepet és helyette, a Weinféle Duna balparti galéria vízének kivételére, korszerű villamos üzemű gépházat építettek az Országház északi részén levő parkban, a térszint alatt. 1911 őszén hozzáfogtak az újlaki telep bővítéséhez és 1913-ban készültek el vele. A tervezett négy kút helyett három is elegendőnek bizonyult, és csak kettőt kellett süllyeszteni, mert harmadiknak bekapcsolták az 1893-ban a bal part megsegítésére készített kutat. 1913-ban helyezték üzembe az istenhegyi övezetet, amelyben a kiegyenlítést új 200 m

3 űrtartalmú vasbeton víztorony szolgálja. 7. Küzdelem a vízhiány ellen Az 1914—18-i háború alatt a hadiipar, a közlekedés, a kórházak, és a fővárosban állomásozó nagy tömegű katonaság stb. miatt rendkívüli mértékben megnövekedett a vízfogyasztás. Ezen kívül igen nagy mennyiségű víz folyt el haszontalanul a házak elhanyagolt belső berendezésein is. Mindezek következtében gyakran jelentkezett víz-