Hidrológiai Közlöny 1966 (46. évfolyam)

8. szám - Dr. Bényey Zoltán: A jog szerepe a vízgazdálkodásban

Bényey Z.: A jog szerepe a vízgazdálkodásban Hidrológiai Közlöny 1966. 8. sz. 353 tolódott el, a vízügyi államigazgatás komplex joga lett, noha az annak kapcsán keletkező vízjogi viszonyok rendezésének továbbra is fennálló igényével. A jogszemlélet és jogtartalom ilyen lényegi módosulása semmiképpen sem történhetik jelentős elvi és gyakorlati következmények nélkül. Miben jelentkeznek ezek ? A vízgazdálkodás persze — amint az további indokolást sem igényel — még jogilag szabályozott formájában sem válik jogi tevékenységgé. Változatlanul műszaki, gazdasági, igazgatási funkciók határozott célra irányuló összessége marad. Jogi tárggyá válása következtében azonban előáll egy igen sajátos összeszövődés: a jog behatol egy számára idegen, elsőrendűen nem a jogra jellemző, specifikus szabályok és eljárási módok uralma alatt álló szakterületre és ott jogi hatásokat fejt ki, — viszont ez a szakterület a maga nem jogi specifikumával ugyancsak bevonul a jog világába, s ott szintén újszerű helyzeteket (tényállásokat) állít elő. Ám a jogi norma és a szabályozott műszakigazdasági tevékenység minőségi különbségéhez, mondhatjuk: ellentmondásosságához nem fér kétség, s ennek folytán ahhoz sem, hogy szakterületi önállóságuknak ez összeszövődés dacára is meg kell maradnia. A jogi szabályozás hatékonyságának, nemkülönben a szakmai tevékenység eredményességének is döntő gyakorlati kérdése tehát e kapcsolat folytán előálló következmények és feltételek mibenléte. a) A jog a legbensőbb lényegét tekintve: magatartási szabály, parancs. Mint ilyen az emberi (szervezeti) tevékenység külső magatartási feltételeire vonatkozik; annak műszaki, gazdasági, tudományos vagy technológiai tartalmát, elveit, megoldási módjait azonban nem hivatott megszabni. Bizonyos feltételek beállása esetére előírja, hogy a kérdéses tevékenységet milyen keretek között, milyen céllal, kinek a kötelessége végrehajtani, az mások viszonyaiban milyen hatásokkal jár, illetőleg annak elmulasztása milyen következményeket von maga után. Mindezek azonban a vízgazdálkodás megvalósításának műszaki és gazdasági célkitűzéseit, módozatait, szakmai indokait és erőfelhasználását nem érintik, főként pedig az nem várható el a jogtól, hogy ezeket esetleg pótolja. b) A műszaki-gazdasági tevékenységre hárul ilyenformán a jog által is célzott pozitív eredmények tényleges megvalósítása. Ennek során a sajátos szakmai elemek, mint leszögeztük, tartalmukat tekintve a jog által érintve nincsenek, megvalósulásukhoz azonban egy sajátos többlet fűződik: a jogi kötelezettség mozzanata. Ez a „többlet" a maga területén — a jogi előfeltételek beállta esetén — feltétlen, azaz semmiféle „szakmai" aggállyal fel nem oldható. E tekintetben tehát a jog elsőbbsége kétségtelen. Amilyen nyilvánvaló e tétel elméleti egyszerűsége, olyannyira bonyolult lehet a két terület közötti határok meglelése a gyakorlati végrehajtás során. Ezért a vázolt kettős viszony objektív oldalához el nem hanyagolható szubjektív előfeltételek is járulnak. a) A műszaki-közgazdasági szakember legalábbis az őszinte hivatásbeli érdeklődés erejéigkell, hogy rendelkezzék a jogi mechanizmus alapjainak ismeretével, ami alatt a jog elméleti, technikai és végrehajtási kérdéseit egyaránt értenünk kell, de mindenesetre mellőzhetetlen, hogy a jogi norma feltétlen érvényrejutásának követelményét morális értelemben is tiszteletben tartsa. b) Nem kevésbé lényegi feltétel viszont a másik oldalról az is, hogy a vízgazdálkodás jogi feladatait megoldó jogász szakember ugyancsak megismerje e sajátos jogi tárgy elemeit, jellemző vonásait, törvényszerűségeit, célkitűzéseit, eljárási módjait, és — minthogy a joggyakorlat terén nem csekély eltérési lehetőségek vannak — törekedjék a jogot mindenkor e sajátosságoknak megfelelően, az elérendő cél szolgálatában segítőleg alkalmazni. A vízügyi törvény minden egyes rendelkezése jó kiindulási alap lenne ennek az objektív és szubjektív kettősségének az illusztrálásához, ami a vízgazdálkodás jogi szabályozottságának a lényege. Természetesen ennek a szempontnak a végigvitele a törvény egészén jóval tágabb keretek között volna csak lehetséges, azért itt meg kell elégednünk azzal, hogy két különös fontosságú területen — a vízkészlet-gazdálkodás és a vizek szennyezés elleni védelme terén —, itt is csak nagy vonásokban, elvi általánosságában rámutassunk a, jogi és a vízgazdálkodási szempontok eleven kölcsönhatására, aminek helyes felismerése e szabályok életrekeltésének döntő tényezője. II. A vízkészletgazdálkodás jogi vetülete Mint ismeretes, a vízgazdálkodás az emberi társadalom vízzel kapcsolatos minden szükségletének — védelmi és hasznosítási igényeinek egyaránt — a kielégítésére irányzott gazdasági tevékenység, tehát sokkal tágabb körű fogalom, mint vízkészletgazdálkodás, a hasznosítás céljaira alkalmas vízkincsnek a fogyasztás, felhasználás szolgálatába állítása. A korszerű vízgazdálkodást azonban egyre inkább a vízkészlet-gazdálkodás jelentőségének növekedése, súlyponti helyzetbe jutása jellemzi. Ahogyan nő a vízellátás feladatköre a fentebb vázlatosan említett tényezők eredményeképpen a társadalom életében általában, úgy válik a vízgazdálkodáson belül is egyre inkább központi funkcióvá az elegendő és megfelelő minőségű vízről való gondoskodás. A vízgazdálkodásnak ez az a középponti, ma leginkább előtérbe kerülő és legjellegzetesebb magja, amely egyrészt a többi vízgazdálkodási ágazatra is egyre nagyobb hatással van (pl. a vizek kártételei elleni védelem egyes intézkedéseinek a vízkészlet-gyarapítás szolgálatában álló megoldása), másrészt, amely a szoros közgazdasági értelemben vett „gazdálkodás" fogalmát leginkább kimeríti. Ti. valóságos készletgazdálkodás: a korlátozottan redelkezésre álló készletből (tehát gazdasági jószágból) az adott tényezők mellett maximális igényösszesség (szükséglet) leghatékonyabb kielégítése. A vízkészletgazdálkodás — mint bármely más társadalmi méretű készletgazdálkodás is — műszaki (technikai) és közgazdasági elemekből álló