Hidrológiai Közlöny 1966 (46. évfolyam)
6. szám - Csermák Béla: A Közép-Dunántúl vízkészletgazdálkodásáról
242 Hidrológiai Közlöny 1966. 6. sz. Csermák B.: A Középdunántúl vízkészletgazdálkodásáról A vízmérleg összeállítása a hasznosítható vízkészletek és a vízigények egybevetésével történik. Ennek a két, időben változó mennyiségnek a szembeállításánál különféle (teljes, részleges) biztonsággal járhatunk el. A legmegfelelőbb változat kiválasztása, azaz a leggazdaságosabb biztonsági, ill. tűrési irányszám meghatározása gazdaságossági vizsgálat alapján történhet. A vízkészletek és vízigények ilyen megalapozott egybevetésének országos szinten gyakorlatban végrehajtható módszerei még nem forrtak ki. Ezért némileg önkényesen felvett tartósságú vízkészleteket veszünk alapul. Ezek értékei a felszíni vizeknél — évi, havi, vagy dekád viszonylatban — 99 % ós 75 % között változnak, míg a felszínalatti vízkészleteknél — a készletbecslésből származó bizonytalanságok folytán — mindig a minimális értékkel dolgozunk. 2. Hazánk vízkészletgazdálkodásának adatszerű bemutatása Közepes kisvízi (80%-os tartósságú) évben az országban lefolyásra kerül 94 km 3/év külföldi és 4 km 3/év belföldi eredetű, összesen 98 km 3/év vízmennyiség. Ebből kb. 4,2 km 3/év beszivárog és felszínalatti vízként jelenik meg. A hasznosíthatónak tartott 2,5 km 3/év mélységi vízkészletből 2,4 km 3/év-re becsülhető a hidrológiai körforgásban részt nem vevő statikus készletnek a fogyasztása. Felszíni és felszínalatti készleteink tehát összesen kereken 100 km 3/év-re tehetők. Ha ezt szembeállítjuk a jelenlegi 3,2 km 3/év-et kitevő vízfogyasztással, úgy tűnik, hogy vízkészleteink bőségesek, hiszen a kihasználtsági fok évi viszonylatban 3%. Ennek az a nyilvánvaló oka, hogy az ilyen összehasonlítás a vízkészleteknek és a vízigényeknek sem térbeli, sem időbeli eloszlására nincs tekintettel; gyakorlati következtetések levonására tehát nem alkalmas. (Nem megnyugtató így az sem, hogy pl. az 1980. évre tervezett 13,7 km 3/év vízigényünk is csak töredéke az évi vízmennyiségnek.) Még országosan összesített adatok alapján is valamivel reálisabb képet kapunk, ha évi összegek helyett az általában kritikus augusztus havi helyzetet vizsgáljuk. Az öntözés szempontjából mértékadó 80%-os tartósságú hasznosítható természetes felszíni vízhozam — a mederben hagyandó víz levonása után — 1023 m 3/s-ra, az ezt terhelő 1963. évi vízigény 161 m 3/s-ra adódik, vagyis az elvi kihasználtság országos átlaga 17%. Felszínalatti vizeinknél a 208 m 3/s-ra becsült vízkészletre 32 m 3/s nagyságú vízigény támaszkodik , elZclZ cLZ elvi kihasználtság jelenleg 16%. A részletek mellőzésével megemlítem: 1980-ban már az országosan összesített vízmérleg is mutatja, hogy az igények csak nagy vízpótló-rendszerek megépítésével elégíthetők ki. A bányavizekre vonatkozó 1963. évi országosan összesített adatok magyarázat nélkül elég kedvezőtlen képet mutatnak: folytonos vízsugárban számolva, 7,5 m 3/s kiemelt bányavízből csak 0,1 m 3/s-ot hasznosítottak az ivóvízművek és 0,3 m 3/ s-ot az ipari vízhasználatok. Ténylegesen jobb a helyzet. Az adatszolgáltatók ugyanis csak közvetlen kooperáció esetében minősítették a vízforrásokat bányavíznek; ha azonban a bányavíz előbb egy befogadóba kerül és esetleges felszíni vizekkel keveredve hasznosult valamely mezőgazdasági vagy ipari vízhasználat számára, akkor már felszíni vízként tartották nyilván. Ennek ellenére kétségtelen azonban, hogy a bányavizek jelentős hányada hasznosíthatatlanul folyt el. 3. A Középdunántúl vízkészletgazdálkodási helyzete Ha kisebb területekre állítjuk össze a vízgazdálkodási mérleget, akkor kitűnik, hogy a készletek az ország számottevő területén már jelenleg is teljesen kihasználtak, vagy ki sem elégítik a vízigényeket; nagy tartalékokkal pedig csak a Duna és a Dráva mentén rendelkezünk (1. és 2. ábra). A két ábrán a Középdunántúl meglehetősen kedvezőtlen képet mutat. Az 1. ábrán látható, hogy szabad természetes felszíni vízkészlettel csak a Balaton rendelkezik. Ennek ipari vagy mezőgazdasági célra való hasznosítása viszont nagyon vitatható. Megalapozott állásfoglalás, a rendelkezésre álló részletes vízháztartási vizsgálatokon túlmenően, beható gazdaságossági és egyéb vizsgálatokat is igényel. Ennek elvégzéséig a Balatonból kivehető vízkészlet értékét óvatosan célszerű felvenni, annak szem előtt tartásával, hogy — a Balaton elsősorban népüdültetési, idegenforgalmi stb. központ és csak másodlagosan — viszonylag kis hasznosítható térfogattal rendelkező —- tározó; — a kritikus időszakokban a vízhiány nem a vízhasználatoknak, hanem a Balatonnak a vízellátásában jelentkezik (vagyis a Balaton vízszintje csökken le nem kívánatos mértékig). Nem sokkal jobb a helyzet a felszínalatti vízkészleteket illetően sem (2. ábra). Helyenként vannak ugyan kedvező felhasználási lehetőségek, általában azonban csak a természetes fejlődésből származó igények kielégítésére van mód, sőt néhol még ez is nehézségekbe ütközik. Ha kissé elemezzük a jelenlegi készletek és jelenlegi igények egybevetésével szerkesztett ábrákat, akkor a következő főbb megállapításokat tehetjük: a) A vizsgált terület felszíni vízkészlete nincs kapcsolatban a szomszédos államokéval. Ez előnyösnek tekinthető, mert így a készletekkel való gazdálkodás, a fejlesztési tervek kialakítása egyszerűbb, mint a Tisza vízrendszerében, hiszen nem igényel nemzetközi tárgyalásokat, összehangolásokat, egyezményeket. Hátrányos viszont azért, mert e hatalmas területnek nincs egyetlen nagy vízgyűjtőjű és főleg nagy vízhozamú vízfolyása sem. b) A terület felszínalatti vízkészlete nagyjából az országos átlag körüli; talaj- és rétegvízkészlete viszonylag szegényes, karsztvízkészlete azonban számottevő. Különösen jelentősek a karsztvizek koncentrált megjelenései, a nagyhozamú karsztforrások és méginkább a bányavízkitermelések. Ez utóbbiak fejlődésével azonban a hasznosítás nem tudott lépést tartani; vagyis eddig a bánya vízkiemelésnek majdnem kizárólag csak a káros következményei jelentkeztek anélkül, hogy ezeket a bányavízkiemelések nyújtotta lehetőségek kihasználásai ellensúlyozták volna.
