Hidrológiai Közlöny 1966 (46. évfolyam)

5. szám - Dr. Schmidt E. Róbert: Vízföldtani és hegységszerkezeti összefüggések

Hidrológiai Közlöny 1966. 4. sz. 211 A Bakonyhegység karszthidrológiai kérdései a bányászati tapasztalatok alapján DARÁNYI FERENC* Rétegtani ós szerkezeti kérdések A Bakonyhegység karsztja többrétű, a fő­karsztvíztároló, a felsőtriászkori fődolomit és dachsteini mészkő és mindazok a mészkövek, ame­lyek helyenként vízzáró réteg közbetelepülése nél­kül közvetlenül ezekre települnek, mint pl. az ajkai szénmedencében a középsőkréta mészkő, vagy Urkúton az alsó- és középsőliász mészkő. A fő­dolomit és dachsteini mészkő együttese általános elterjedésű és vastagsága minden bizonnyal meg­haladja az 1000 m-t. Ez a nagy vastagság bizto­sítja a Bakonyban, tágabb értelemben a Dunán­túli Középhegységben a főkarsztvízrendszer egy­ségességét. Vízföldtani szempontból vitás a dolomit vas­tagsága ; csupán becsült értékkel dolgozunk és bár a tároló kőzet felső, a működésben tevékenyen résztvevő szelete tekinthető mértékadónak, a nagy vetők mentén az összlet valódi vastagságára, illetve a kőzet vastagsági változásainak ismeretére a helyes vízföldtani értékelés és a jelenségek helyes értelmezése céljából nagy szükségünk lenne. Felmerül néha a kérdés, hogy a főkarsztvíz egy­séges vízrendszert alkot-e, vagy megszakítják esetleg közbetelepült vízzáró szintek. A kösszeni rétegek lehet­nek ilyen vízrekesztők ott, ahol márgás kifejlődésűek, de ezek elterjedése nem általános és nem is annyira vas­tagok, hogy a törési síkok mentén a hidraulikus kapcso­lat folyamatossága a magasabb és mélyebb szintek kö­zött megszakadna. A karsztvíz magasabb tárolóját a középső­kréta albai emeletbe sorolt mészkő képviseli. Ez mind a Déli, mind az Északi-Bakonyban előfordul, de önálló vízrendszert csak az Eszaki-Bakonyban alkot. A Déli-Bakonyban többnyire közvetlenül a főkarsztvíztárolóra telepszik s így annak rendsze­rébe tartozik, de Északon a 100 m vastagságot is elérő apti agyag és márgacsoport különállását biztosítja. A karsztvíz felső emeletét az eocén főnummu­liteszes mészkő alkotja, amelyhez a Déli-Bakony­ban a felsőkrétakori hvppuriteszes mészkő roncsai és az alsóeocénkori alveolinás mészkő is csatlako­zik, míg az Északi-Bakonyban főképpen a felső­eocénbe tartozó discocyclinidás mészkő jelenti a felső karsztvíz-emeletet. A bányavidékeken, az ajkai szénmedencében a felsőkrétakori 60 m vastag szenes agyag és márgaösszlet, a Bakony É-i elő­terében a 100 m-nél vastagabb cenománkori márga választja el a főkarszt-, illetve a középsőkréta karsztvíztől az eocénkarsztvízrendszert. A középsőkréta és eocénkori karsztos rendsze­rek alapvetően különböznek a főkarszt víztől, első sorban azért, mert azok magasabb helyzetük és főképp vékonyabb kifejlődésük miatt nem alkot­nak összefüggő rendszert, mert a földtörténet folya­mán részben vagy egészben elpusztultak, részben a * Bányászati Kutató Tntézet, Budapest. vastagságukat meghaladó vetők mentén rögönként egy vagy több irányban elszigetelődtek. Nem szorosan, de közvetve a karsztvízzel állnak kapcsolatban a várpalotai szénmedencében a 200—300 m vastag helvét fekü és szarmata fedő­rétegek, amelyek homokos rétegei, illetve agyagos, homokos, kavicsos összlete a főkarsztvíz nyugalmi szintje alatt a felsőtriász rétegekre a peremeken ráfekszenek s azoknak vizét a szénmezőbe vezetik. A kéregmozgások tanulmányozása során szük­séges annak tisztázása, hogy mely hegységképző erők működtek, azok mekkora változást idéztek elő s végül, hogy mikor voltak szárazföldi idő­szakok, vagyis mikor milyen mértékben pusztultak le az egyes rétegek és mikor érte a karbonátos kőzeteket karsztosító hatás. Az idősebb rétegek, amelyekre több hegység­képző erő hatott, természetesen sokkal töredezet­tebbek, mint a fiatalabbak, amelyek rendre keve­sebb hegységképző időszakban vettek részt. Ebből következik, hogy bár a fiatalabb erőhatások az idősebb kőzetben mind fellelhetők, az idősebb szerkezetre a fiatalabbakból nem lehet vissza­következtetni. A hegységképző erők vizsgálata során fel­tűnik, hogy a jurakori és középsőkréta, majd a középsőkréta és felsőkréta, végül a felsőkréta és a szarmatánál idősebb rétegek között nagy tektonikai diszkordancia mutatható ki. Eszerint az újkimmé­riai, majd az ausztriai-szubhercini, végül az új stájer mozgások voltak a legfőbb kéregalakítók. Az újkimmériai és ausztriai-szubhercini mozgások elsősorban erős összenyomóerők voltak, míg az új stájer fázis túlnyomó részben széthúzásos vetőket hozott létre. Ezek az erők köztudomásúan általá­ban haránt irányúak voltak, de hatottak köz­ben és alárendelten Ny-ról K-i irányban is [2]. Fontos ezek mellett a szárazföldi időszakok isme­rete, mert akkor zajlott le a rétegek pusztulása és nagyarányú karsztosodása. Ilyen időszak a kréta­kori barrémi, a turoni és dániai emeletben volt, amely utóbbi átnyúlt az alsóeocénbe, majd változó hatású tengerelöntés és parteltolódás jellemzi az oligocént és miocént. Az egyes kéregrészek tehát a jurakor végétől hosszabb-rövidebb ideig a száraz­földi időszakok letaroló és karsztosító hatásának kitéve, vízföldtani szempontból nagy jelentőségű eróziós és rétegtani diszkordanciákat alakítottak ki. A szerkezeti kérdésekkel mindenkor részletesen kell foglalkozni s nem helyes a már egyre ritkábban, de néha mégis hangoztatott felfogás, mely szerint a víz nem törődik a földtörténet egymásutánjával és az a mindenkor rendelkezésre álló teret tölti ki, tehát a fejlődéstörténetre s ezen belül a szerkezet részletes elemzésére nincs szükség. Ujabban viszont, különösen Schmidt E. Róbert geomechanikai elmélete óta, a víz­földtanba is bevonult a mozgásmechanikai szemlélet ós valljuk meg, sok esetben gépiesen általánosítva, az elmélyedés, a bírálat és a részletekbe menő vizsgálat nélkül. Schmidt E. Róbert geomechanikájával nem adott minden részletre alkalmazható egységes módszert, ami

Next

/
Thumbnails
Contents