Hidrológiai Közlöny 1965 (45. évfolyam)
11. szám - Bélteky Lajos: Magyarország ipari jelentőségű porózus hévizes víztartói
Hidrológiai Közlöny 1965. 10. sz. 511 Magyarország ipari jelentőségű porózus hévizes víztartói BÉLTEKY LAJOS* A hazai víz- és szén hidrogénkutató fúrások adatai mind határozottabban bizonyítják, hogy a magyar medencét kitöltő üledékes rétegsorban, általában a felsőpannon rétegsorban vannak a legjobb porózus víztároló rétegek, víztartók kifejlődve. Ezekből a rétegekből lehet ugyanis egv-egy kúttal percenként legalább 3—400 liter hévizet nyerni, tehát olyan vízhozamot, amelynek akár balneológiai, akár fűtési célra való felhasználásával már lehet és érdemes foglalkozni, beruházni. Az alsópannon, a miocén és az oligocén képződmények porózus rétegei vízfeltárás szempontjából nem jelentősek, mivel vízhozamuk — majdnem kivétel nélkül — kisebb 50—60 1/p-nél, tehát oly kevés, hogy annak ipari jelentőségű hasznosítása szóba se jöhet. A két pannon határánál mélyebben a medencealjzatra települt karsztos, hasadékos, mezozóos karbonátos mészkövek és dolomitok azok a víztartók, amelyekben főleg ha fiatalabb, vastag vízzáró rétegekkel vannak fedve, a hasadékok, haránttörések és a vetők mentén igen jó a hévízfeltárási lehetőség [1], Ezeket a víztartó képződményeket ipari jelentőségüknél fogva a szovjet vízkészletezési nómenklatúra ipari típusú víztartóknak nevezi [2]. Már néhány helyen sikerült elég nagymenvnyiségű hévizet nyerni nemcsak a felsőpannonból és a triászból, hanem egyéb földtani képződményből, így pl. a harmadkori képződmények alapkonglomerátumaiból, a triászra közvetlenül települt, ugyancsak karsztosodott eocén mészkőből, továbbá a vetők mentén olyan kőzetből is, amelyet nem lehet jó víztartónak mondani, ezekre azonban a jelenlegi feltártság mellett gyakorlati célú hévízkutat tervezni a nagy kockázat miatt nem lehet, ennek következtében csak a kutató jellegű fúrásoknál jöhetnek szóba. Az ipari jelentőségű hévíz feltárási lehetősége szempontjából tehát, az üledékes rétegsort elég a felsőpannon feküszintjéig vizsgálni. Mivel hazánkban a 25—35 C° hőmérsékletű mélvségi (artézi) vizeket is főleg ivási célra használják fel, a hazai gyakorlat általában a 35 C°-ot tekinti a hévizek alsó hőmérsékleti határának [3]. Az átlagos reciprok geotermikus gradiens mellett (18 m/l C°) a talphőmérséklet 500 m mélységben v8 C°-ot tesz ki. Ennek megfelelően — a felszálló 3íz lehűlést veszteségét is figyelembe véve — a felsőpannonnak csak az 500 m-nél mélyebb szakasza jöhet szóba hévízfeltárás szempontjából. E lap hasábjain legutóbb megjelent tanulmányomban [4] az 50 C°-nál melegebb hazai hévízfeltárási lehetőségekkel foglalkoztam ós szintvonalas térképen tüntettem fel a szóbajöhető területek határait. Ezen belül külön jeleztem a 80 C°-nál melegebb vizek feltárási lehetőségének alsó határát. Az utóbbi években a közvélemény mind nagyobb érdeklődést tanúsít a hazai hévízfeltárási és hasznosítási lehetőségek iránt s ez az utolsó két évberr még fokozó* Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet, Budapest. dott annak következtében, hogy az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság Boldizsár Tibor egyetemi tanár kezdeményezésére magáévá tette a hévizek hőenergiája nagyüzemi felhasználásának gondolatát. A nagyüzemi hasznosításnak azonban olyan nagy a vízigénye, hogv azt helyenként — előreláthatóan — csak több kútból lehet majd kielégíteni. Ennek következtében időszerűvé vált, hogv a kitermelhető hévízkészlet nagyságára vonatkozólag is megkíséreljünk a rendelkezésre álló adatok alapján számítást végezni és bizonyos nagyságrendű számszerű értékét megállapítani. Ezt megelőzően azonban szükségesnek tartom, hogy a vízkészletezés terén előforduló alapfogalmakat mind tartalmilag, mind a magyar elnevezés szempontjából tisztázzuk, mivel a magyar kutatók között egységes nomenklatúra e téren eddig még nem alakult ki. Vízkészletezési alapfogalmak Természetes, vagy geológiai vízkészlet alatt azt a termeléssel meg nem bolygatott, tehát természetes állapotban levő földalatti vízmennyiséget értjük, mely a víztároló vagy vízvezető kőzet pórusainak és hasadékainak térfogatát kitölti. A természetes vízkészlet egyrészét sztatikus, vagy évszázados készletnek nevezik, melynek nagysága csak igen lassan, a geológiai folyamatok következtében változik. A sztatikus vízkészlet a hidrológiai körfolyamatban nem vesz részt. A természetes vízkészlet másik része, a dinamikus vízkészlet természetes állapotában mozgásban van és résztvesz a hidrológiai körfolyamatban. A vízkészletezés végső célja azonban nem a természetes, hanem a tartósan kitermelhető vízkészletnek a meghatározása, melyet termelési vízkészletnek neveznek. Termelési, vagy kitermelhető vízkészlet alatt egy-egy vízkivételi mű, víztermelő telep tervezett üzemeltetési, másszóval amortizációs ideje alatt tartósan kitermelhető vízmennyiséget kell érteni, mialatt sem a vízhozam, sem a víz vegyi összetétele jelentősen nem változik. A termelési készlet szintén sztatikus és dinamikus részekre osztható. A termelési vízkészletet a természetes készletek biztosítják egyrészt a természetes viszonyok közötti utánpótlódás, másrészt a víztermelő berendezésekkel előidézett leszívások hatására bekövetkező pótlólagos táplálással. Ahol a vízszükséglet, illetve vízkivétel a természetes vízkészlethez viszonyítva lényegtelennek tekinthető, elegendő csak a természetes vízkészletet megállapítani. Minden olyan esetben azonban, amikor a víztermelés már megbontja a természetes vízháztartást, vagyis a dinamikus termelési készlet nem pótolja a kitermelt vízmennyiséget, a termelési készleteket is meg kell határozni. Az utánpótlódást azonban, melyet ma még számos ismeretlen tényező is befolyásol, egy-egy területen csak tartós termeltetéssel, illetve szivattyúzással lehet meghatározni, miközben a híd-