Hidrológiai Közlöny 1965 (45. évfolyam)

9. szám - Dr. Rónai András: A felszínalatti vizek minőségének változása a mélységgel az Alföldön

HIDROGEOLÓGIA Hidrológiai Közlöny 1965. 10. sz. 419 A felszínalatti vizek minőségének változása a mélységgel az Alföldön DR. RÓNAI ANDRÁS* A felszínalatti vizek gazdasági hasznosításánál a különböző mélységű vízadó rétegekben rendelkezésre álló víz mennyiségi számbavétele mellett legfontosabb kérdés a víz minősége. A talajvíz minőségéről két nagyobb országos feldolgozás jelent eddig meg. Egyik a Magyar Állami Földtani Intézetben készült az országos kútkataszter felvétele során. Eredményei több kiadványban láttak napvilágot [1, 2, 4]. A másikat a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet készítette el és eredményeit atlaszműben tette közzé [3]. A mélyebb réteg- és telepvizek minőségéről országos tájékoztatást az Í962-ben megjelent Magyarország Vízföldtani Atlasza c. műből kaphatunk [5] Részlettanulmány egy-egy vidék, vagy egy-egy földtani képződmény vizéről igen sok van. Jóval kevesebb kutatás folyt az egyes vízadó rétegek vízminőségének egymás közti kapcsolatára és arra vonatkozóan, hogy a mélységgel haladóan hogyan változik a felszínalatti víz minősége. Az eddigi kutatásokból nyilvánvalóvá vált az, hogy az ún. „talajvíz", vagyis a felszín alatti első víztartó réteg vize az Alföldön általában igen sógazdag. A vizsgálat alá vett vízminták százaiban 1—2 g sóoldatot találtak, helyenkint 5—10 g-ot is, holott a hegy- és dombvidékeken legtöbb helyen a talajvíz sótartalma a félgramm alatt marad literenként, éppúgy, mint a felszíni — nem szennyezett — vizeké. Jóval kevesebb az oldott só összsúlya a néhány száz méterig terjedő mélyebb rétegek vizében. Ezeknek a rétegeknek az anyaga túlnyomóan folyóvízi eredetű homok, kavics, iszap és agyag. A Kárpátokból és a magyar középhegységekből lesiető folyók hordaléka töltötte fel a megsüllyedt medencét a földtörténet legutolsó egymillió esztendeje alatt (negyedkor) néhány száz méter vastagságban. Ezekben a rétegekben igen jó minőségű víz tárolódik. Ezekbe mélyülnek az artézi kutak tízezrei és ezeknek a rétegeknek a vízkincse az, amelyre az Alföld vízellátását a jövőben is jelentős részben alapozni kell. A negyedkori folyóvízi rétegek alatt a földtani harmadkor felső pannóniai alemeletének tavi és édesvízi rétegei helyezkednek el, szintén jelentős vízmennyiséget tárolnak és legfelső rétegeikben vizük kevés sót tartalmaz. Hirtelen változik azonban a vízminőség, amint a még mélyebben fekvő alsópannóniai tengeri eredetű rétegekbe hatolunk. Az Alföld felszíne alatt ezt a rétegcsoportot általában 800— 1200 m mélyen érjük el. Vastagsága 1000—2000 m. Az innen nyert vízben 5—10 g oldott só van literenkint, de nem ritkaság a 20 g-nál több oldott sót tartalmazó víz sem. Egy legfelső, pár méter — legfeljebb 20—50 m — vastag, sós zóna és egy alsó, 1000—3000 m mélyen fekvő, sós zóna között helyezkednek el a minőségre legjobb vizet adó rétegek átlag 600— 800 m vastagságban az Alföld mélyében. * Magyar Állami Földtani Intézet, Budapest. E három vízadó rétegcsoport között más különbség is van. Míg az Alföld felszínéhez közel, az ún. „talajvíz" sói igen különbözőek, addig a mélyebb rétegek vize egységes típusú. A felszínalatti első vízadó réteg vize hol nátriumhidrogén karbonátos (szikes), hol nátrium- vagy magnéziumszulfátos, vagyis keserűsós. Néha azonban a konyhasó az uralkodó a talajvízben s végül sokfelé találunk kalcium- vagy magnéziumhidrogénkarbonátos vizet, vagyis a felszíni vizekhez és a dombvidékek legáltalánosabban elterjedt talajvízéhez hasonló típusú vizet. Elég gyakori az Alföldön az is, hogy a talajvízben 3—4 féle só ionjai közel egyforma arányban keverednek egymással. A nátriumhidrogénkarbonátos vizek a szikesekkel kapcsolatosak. A szikes rétegek a felszín alatt többször ismétlődhetnek, felettük és alattuk víz tárolódhat. A keserűsós vizek mély agyagtalajokon, fosszilis talajzónák mentén, eltemetett humuszos, növényrostos rétegekben vannak, különösen ott, ahol magnéziumban gazdag agyagos löszrétegek találhatók a felszín alatt, (pl. a dél-jászsági keserűsós vizek, Mira víz). Megszűnik a talajvíz sóinak sokfélesége, mihelyt 20—30 m mélyre ásunk vagy fúrunk. A nagy és különféle sótartalom csak a legfelső vízadó réteg vagy rétegcsoport sajátja. Párszor 10 méteres mélységnél a sótartalom gyorsan csökken és a kevéssé sódús oldatok mindinkább egy típusúakká válnak. A literenkint 2—3000 mg/1 oldott anyagot tartalmazó vizek eltűnnek és néhány száz méter mélységig a sótartalom mindenfelé 1000 mg/l-en alul marad. Többszáz méter mélységig mindössze két víztípust figyelhetünk meg az egész negyedkori összletben, sőt a felső pannóniai rétegekben is. Az egyik a felszíni folyóvizek és tavak, valamint hegyvidéki források vízéhez hasonló kalcium-magnézium hidrogénkarbonátos víz, a másik a nátriumhidrogénkarbonátos lágy, gyengén szódás víz. Az első típust durvaszemű kavics és homoküledékben találjuk, a másodikat finomszemű homokban és iszapos, agyagos rétegek közé zárt víztartókban. A felsőpannoniai rétegekben már inkább csak a második víztípust találjuk s ez néha a negyedkori rétegek vízminőségére is kihat, ott ahol nincsenek nagy kiterjedésű és vastag vízzáró rétegek a két üledékcsoport érintkezésénél. A felsőpannoniai tavi rétegek ugyanis egyes helyeken elég vastag homokos — részben folyóvízi eredetű — rétegek közbeiktatódása után adják át helyüket a negyedkori folyóvízi rétegeknek. A víz a geológiai időhatárokat nem tisztelve, a porózus rétegek között érintkezik és keveredik.