Hidrológiai Közlöny 1965 (45. évfolyam)

1. szám - Kozák Imre: A beázás mélységének szerepe öntözésnél

44 Hidrológiai Közlöny 1965. 1. sz. Kozák I.: A beázás mélységének szerepe öntözésnél sekélyebb vagy mélyebb réteget áztat be a kelleténél, ezzel rossz vízhasznosulást, vagy túlöntözést okoz. Ez a látszólagos ellentmondás csak úgy oldható fel, ha az előírt rend szerinti öntözés alkalmazásával az adagolandó vízmennyiséget az aktív talajréteg pillanatnyi nedvességállapotának függvényében állapítjuk meg. A végrehajtás során az előírttól való kisebbnagyobb szükséges eltérés miatt az előírt rend időbeosztásához általában ragaszkodva, elsősorban a napi munkaidő rugalmas változtatásával, az előírt renden belül eltűrhető néhány napos (max. 3 nap) időeltolásokkal, végső esetben a munkaszüneti napokon történő rendkívüli üzemmel lehet a mennyiségi különbségeket kiegyenlíteni. A fenti gondolatmenet szerint végrehajtandó munkából a gyakorlat számára az a legnehezebb, hogy miként állapítsák meg az éppen szükséges, adagolandó öntözővíz-mennyiség értékét. Az öntöző szakmérnök számára nem jelent különösebb feladatot, hogy az öntözési normában megadott mm értékéből kiszámolja valamely nedvességállapotú talajban várható beázás mélységét. Az sem, hogy egy adott nedvességtartalmú talaj meghatározott mélységig történő beáztatásahoz hány mm öntözővíz adagolása kívánatos. Ehhez azonban ismernie kell rétegenként a talaj öntözés előtti nedvességállapotát, néhány talajfizikai jellemzőjét, úgyszintén (s ez a legbizonytalanabb) a vízadagolás hatásfokát — vagyis az öntözés közben fellépő vízveszteség értékét. A gyakorlat ezeknek az állandóan változó adatoknak mérésére, nyilvántartására még sokáig nem tud berendezkedni. A gyakorlott és szakmunkás-képesítéssel dolgozó öntözők is képesek azonban egyszerű eszközökkel (fúróbottal) még az öntözés kezdetén ellenőrizni a beázás mélységét, s ennek megfelelően helyesbíteni a vízadagolást, ha annak értékét, mint az öntözés minőségi kritériumát — ismerik. Képesek arra, hogy előírt mélységű beázást okozó vízmennyiséget megfelelően adagoljanak. A napi gyakorlatban a tervezői munkáknál a mm mértékegységről az aktív talajréteg mélységértékére, ennek beáztatásához szükséges vízmennyiségre, áztatási időre, öntözési időre kellene áttérni. Ez szabná meg a vízadagolás szabályait. A mm értékek helyett a felületen mozgó víz borítási ideje, az esőztető berendezések üzemeltetési ideje volna az a tényező, amit az öntözést végző dolgozónak a talajbeázás mértékéhez kellene viszonyítani. Ez sok nehézségtől szabadítaná meg őket, s mégis a jobb vízgazdálkodás felé nyitná meg az utat. Az esőknek a talaj beáztatása alapján való értékelése már a múltban sem volt ismeretlen. A vízhasznosulás minőségére, a csapadék hasznosságára utalnak az eső mennyiségére vonatkozó következő meghatározások : „Csak pár szem volt — a porát sem verte el." „Jó kis harmat hullott — a porát elverte." „Eső volt ez nem harmat — kapavágásig beázott a föld." (6—10 cm). „Jó eső volt —- ekejárásig beázott a föld" (20 cm). „Kiadós esőt kaptunk —- egy ásónyom mélyen beázott a föld" (30—40 cm). „Nagyon sok eső leesett —• a holt emberig átázott már a föld" (2 m). S ehhez nem kellett sem a lehullott csapadék mm-értékének, sem a lefolyási tényező, vagy beáztatási viszonyszám ismerete sem. Vízgazdálkodás szempontjából tekintve, mégis többet mondott a csapadékmérő edényben mért mm adatnál. Érdekesek ezzel kapcsolatban azok a megfigyeléseink is, hogy az adott talajon hány mm öntözővízre van szükség 1—1 cm talajréteg beáztatásához. Míg a felszíni rétegben gyakran 2—3 mm, lejebb 1—1,5 mm vízre van szükség cmként a talaj vízkapacitásig történő feltöltéséhez. Ez természetes, hiszen a legfelső talajrétegeket a nap, a szél gyorsan és lényegesen jobban kiszárítja, mint a mélyebben levőket, ahol a növény a legjelentősebb fogyasztó. Ha végül igazolni tudjuk, hogy a beázási mélység legalább olyan szoros kapcsolatban van a terméssel, mint az öntözővíz mm értéke, a gyakorlati munkát — tudományosan is alátámasztva — igen megkönnyíthetnők, s egyben megjavíthatnánk. A beázás mélysége és termés közötti összefüggést például jól jellemzik a hajdúszoboszlói búzaöntözési kísérleteink eredményei. Ahol a növényállomány fejlődését más tényező (fagy stb.) nem zavarta, az eredmények igazolják feltevésünket. A Hajdúszoboszlói Állami Gazdaság öntözéses üzemegységében 1961., 1962., 1963. évben végzett kísérleteink röviden a következőkben foglalhatók össze : A kísérleti terület a Keloti Főcsatornától Ny-ra 500 m távolságra fekszik. A terület talajtakarója kb. 50—50%-ban réti csernozjom és mélyben szolonyeces réticsernozjom. A kísérlet területén két helyen tártunk fel talajszelvényt. A szikesszint az egyik szelvénynél 80, a másiknál 90 cm mélységben jelentkezett. A talajok A. f. kötöttségi száma 42—45 között ingadozik, 50 cm felett nagyobb, ettől lefelé fokozatosan csökken. A hy értékei 50 cm felett 3,2—3,4, alatta 3,2—3,1. A humuszos szint vastagsága 90 cm. Mindkét szelvény 50 cm-től lefelé gyengén, 7<\cm alatt erősen meszes. Kb. 90 cm-től lefelé mindkét szelvényben krotovinák, vaskiválások, vasfoltok is megfigyelhetők. 1961-ben a San-Pastore, 1962-ben a Szkoroszpelka, Bezosztája és Bánkúti 1201, 1963-ban a Bezosztája és Bánkúti 1201 búzafajták adtak értékelhető eredményt. A kísérletben levő egyéb fajták öntözési eredményei fagykár miatt nem voltak értékelhetők. Vízellátás szempontjából 4-féle kezelést kaptak : Öntözetlen 20 cm mély beáztatás kétszer 40 cm mély beáztatás kétszer 60 cm mély beáztatás kétszer