Hidrológiai Közlöny 1963 (43. évfolyam)

1. szám - Könyvismertetés

82 Hidrológiai Közlöny 1963. 1. sz. Könyvismertetés Paul Wagret: Les polders. -— Collection La Natúré et l'Homme, 3. Dunod, Paris, 1959. — 316 lap, 89 ábrával és képpel. Ha elfogadjuk azt a meglehetősen közkeletű meghatározást, hogy a polder ,,a külvizektől gátakkal elzárt terület, amelynek vízviszonyait mesterségesen szabályozzák", és meggondoljuk, hogy Magyarország területének kereken 40%-ára ráillik ez a meghatározás, nyilvánvaló érdeklődéssel vesszük kézbe Wagret könyvét. És ha nem is találunk benne említést a magyar belvízrendezésekről — amiért nem is annyira a szerzőt, mint inkább nyelvi elszigeteltségünket okolhatjuk —mégsem csalódunk, mert alapos felkészültséggel kitűnően megírt ós pompásan illusztrált munkáról van szó. A szerző elsősorban az embernek a tengerpartok birtoklásáért folytatott, csaknem évezredes, küzdelmét ismerteti. A poldereknek három fő-típusát különbözteti meg : az árapály játékának megfelelően „kétéltű" parti területekből kialakított poldert, amelyet egy gát segítségével egyszerűen elhódítanak a tengerből, a tenger szintjénél mélyebb fenekű tavakat, amelyeket a külvizek kirekesztése után szivattyúzással tesznek szárazzá ós végül a „Zuiderzee-típusú" poldert, amely már magából a tengerből kihasított terület és keletkezésében mind a tengeri gátnak, mind a szivattyúzásnak jelentékeny a szerepe. A szerző utal ugyan a tengerparti polderek és a belvízi öblözetek közötti lényegbeli hasonlóságra, meg is említi a „folyómenti poldereket", de könyvében mégis a „szorosabban vett" polderekkel foglalkozik, és legrészletesebben természetesen a minden népnek mintául szolgált hollandiaiakkal. Ezekkel, mint az amsterdami francia intézet volt tagja, hat egymást követő tanulmányút keretében igen alaposan megismerkedett. De Hollandián kívül bejárta a Brit szigetek, Németország és Dánia, majd Spanyolország Marokkó és Olaszország parti hódításait, ós természetesen ismételten megfordult hazájának atlanti partvidékein is. A bevezetőn ós összefoglaláson kívül 9 fejezetből álló munka természeti ós gazdaságföldrajz, de egyben kultúrtörténet is. A bevezetés megkapó képet nyújt az embernek a tengerrel a földért folytatott évezredes küzdelméről, amelynek legrégibb, 5—7000 éves, emlékeit a mezopotámiai Úr városa helyén végzett ásatások tárták fel 1929-ben, legutolsó, megrázó eseménye pedig az 1953. febr. 1-i árvízkatasztrófa, amely Hollandiában 160 000, Anglia keleti partvidékén 60 0Ó0, Belgiumban 15 000 hektárt öntött el és a mérhetetlen anyagi káron kívül 2200 emberáldozatot követelt. Az 1. fejezet a tengerparti lapályok kialakulását írja le, amelyben a legutolsó jégkorszak óta lejátszódott tengeri transzgressziók, illetve éghajlati ingadozások játszották a döntő szerepet. De igen részletes képet kapunk a különféle jellegzetes parti formákról is. Különösen értékes megjelölésük részletes etimológiája, az egymásnak megfelelő francia, hollandus, angol, dán, német, olasz ós spanyol kifejezések gyűjteménye, hiszen elősegíti a földrajzi kutató tipizáló munkáját. A parti formák tárgyalásához kapcsolódik a talajviszonyok ós a különböző magassági szintekre jellemző növényvilág ismertetése. A következő három fejezet a tengerparti hódítások történeti fejlődésével foglalkozik. A sor az etruszkok nagy itáliai lecsapoló munkáival kezdődik, majd a frízek földsáncainak, leírásával folytatódik. Ez a nép mintegy 2500 évvel ezelőtt telepedett meg az Északi tenger mentén a Weser ós a Rajna torkolat a közé eső keskeny parti szegélyen, és 4—10 m magas mesterséges dombokat (terpen) emelt, amelyekre szükség esetén felhúzódhatott. Noha sokat elsöpört közülük a tenger árja, és másoknak termékeny földjét a későbbi korok széthordták, még ma is harmadfélezerre tehető a számuk. Nagyságuk 2—16 ha és együttes térfogatuk 75 millió ni

3 földmunkáról tanúskodik ! A Rajnatorkolat körül lakó hollandusok, zélandiak és Flandria lakói a IX. században kezdtek hasonló, menedékhelyül szolgáló dombokat emelni, amelyeknek összekötésével keletkeztek -— a X. századtól — az első védgátak. Területhódításról azonban csak kb. a XIII. századtól van szó, amikor a gátakat helyenként zsilipekkel szakítják meg, hogy apály idején a mögöttük összegyülemlő csapadókvizeket levezethessék. Ez idő tájban alakulnak az első társulatok (Waterschappen) élükön a szervezett védekezést irányító „gát-gróf" fal (dijkgraaf). A XV. század végóig évente átlag mintegy 300 ha-t hódítanak el' a tengertől, de a technikai eszközök gyengesége miatt minden eredmény csak átmeneti. Nagyjából ugyanígy alakul a fejlődós Angliában ós Franciaországban is, ahol a XIII., illetve XII. században találjuk meg a társulás első nyomait. 1540 ós 1715 közt a hollandusok lépésről lépésre haladva 146 000 ha-t rekesztenek be gátjaikkal (betöltésezós = bedijking) és 34 000 ha-nyi állóvizet szárítanak ki (droogmakerij), ami természetesen csak mesterséges vízemelóssel volt megoldható. Erre a célra a XV. század elejétől kezdik a szélenergiát felhasználni s így megkétszerezik a régebbi, járgánnyal hajtott, vízemelő kerekek 1,5 m-es emelőmagasságát. Sok esetben több lépcsőben távolítják el a vizet. A munkák hatalmas költségszükségletét a virágzása tetőfokán álló gazdasági élet, a kereskedelemből élő polgárság nagy vállalkozási kedve biztosítja, és a gyakorlat kiváló gátmesterei (dijkmeester) mellett, mint Vierlingli, Leeghivater, Vermuyden, Bradley stb., kitűnő szakmunkásokat (polderjongen) nevel. Érthető, hogy a külföld mind jobban keresi a nagytekintélyű holland szakembereket, akik tervezőkónt és szakmunkásként, de mint vállalkozók ós különféle kedvezményekben részesü lő telepesekkónt is a XVI—XVII. században Európa-szerte rengeteg mocsarat csapolnak le. A XVIII. sz. elején 3000-re tehető a hollandiai vízitársulatok száma, mindmegannyi autonom testület. Felügyeletükre az állam 1798-ban külön vízügyi minisztériumot (Waterstaat) szervez, amelynek mérnöki kara készíti később elő napjaink nagyszabású területhódítását, a Zuider-Zee lecsapolását. Az első terv 1667-ből való, de több mint 200 évnek kell eltelnie addig, amíg C. Lely, 25 éven át szívósan folytatott politikai harc árán, el tudja fogadtatni a parlamenttel terveinek megvalósítását. A 32 km hosszú zárógát építése 1919-től 1932-ig tartott. A mögötte kiépülő 5 polder együttesen 220 000 ha-ral növeli Hollandia területét. A három elsőn már folyik a termelés, az utolsót 1977-ben adják át az új telepeseknek. Arányaikban vetekszenek a hollandusok munkáival az olasz „bonifica integrale" 1923-ban megindult ós 1950-ben újabb lendületet vett talajjavításai. Az 5. fejezet a polderek különböző típusaival, a 6. a tenger ellenük irányuló támadásával, illetve a gátak védelmének kérdéseivel foglalkozik. A 7. fejezel tárgya a szabaddá tett sós talaj megjavítása, aminek kapcsán a lecsapoló rendszerekről, a víz emeléséről ós az édesvízért folytatott küzdelemről olvashatunk. A vízemelő csigák hajtására szolgáló szélmalmok évi teljesítménye mintegy 5 millió m

3. S habár néhány száz még ma is üzemben van belőlük, jelentőségük eltörpül az újabb villamos és diesel-üzemű szivattyútelepeké mellett, hiszen csak a Zuider-Zee É—K-i polderének három szivattyútelepe napi 6 millió m

3 víz eltávolítására képes ! A S. fejezet a polderek hasznosításának kérdéseit — a munkálatok tudományos előkészítését ós az elért terméseredményeket ismerteti a hollandus ós olasz példák alapján. Kitűnik belőle, hogy milyen óriási szociális nyomás kényszeríti e népeket a területhódítás szédítő költségeinek vállalására, hogy nem nyerészkedésről, hanem a létért való küzdelemről van szó. Hiszen kiszámították pl., hogy a híres Westkapelle gát fenntartására a XV. sz. óta annyit költöttek, mint amennyibe egy ugyanakkora térfogatú színaranytömb kerülne. S hogy a mai eszközökkel megvalósítható területhódítás üteme, a legújabb Delta-tervet is figyelembe véve, 23-szorosan elmarad a demografikus feszítőerő alapján kívánatosnál ! (Hollandia népsűrűsége