Hidrológiai Közlöny 1963 (43. évfolyam)
6. szám - Vámos Rezső–Zsolt János–Ribiányszky Miklós: A vízvirágzás és a halpusztulás
Vámos R.—Zsolt J.—Ribiánszky M.: A vízvirágzás és a halpusztulás Hidrológiai Közlöny 1963. 6. sz. 531 Amíg a fenék víz oxigénnel telített, a frissen felszabaduló kénhidrogén oxidálódhat, aminek eredményeként molekuláris kén válhat ki : 2 H 2S + 0 2 = 2 H 20 + 2 S A kiváló elemi kéntől a víz opálos lesz és ez a vízfenéken mint krémsárga színű fátyol lassan terjedve látható. Ez a jelenség télen is bekövetkezhet és ha a tó ilyenkor fagy be, az elemi kéntől megfestett jég sárgás színével elüt a többi jégrétegtől. A kénhidrogén oxidálásához szükséges oxigén elhasználódása jelentékenyen hozzájárul az oxigénhiány kialakulásához. A finom eloszlású kén, bár vontatottan, de szintén kénsavvá oxidálódik. 1)) A légnyomáscsökkenés szerepe Az eddigi megfigyeléseink (Vámos [13]) mellett ma már megállapíthatjuk, hogy a légnyomáscsökkenés e jelenségek előidézésében szintén számottevő tényező. Ismételten megfigyeltük, hogy légnyomáscsökkenéskor az iszapban levő gázok közöttük a kénhidrogén — a vízrétegbe, esetleg onnan a levegőbe kerülhetnek. Az 1961. év nyarán fellépett halpusztulásokat is minden esetben légnyomáscsökkenés előzte meg és ilyenkor a kénhidrogén szaga a halastavak környezetében érezhető volt. A 2. kép az iszap megbolygatása utáni gáz feltörését ábrázolja. Egyébként a légnyomáscsökkenés alkalmával a gázfeltörést a víz felszínén megjelenő kisebb-nagyobb buborékok jelzik. 2. kép. Gázfeltörés az iszapos halastóban Bild 2. Gasaujbruch im schlammigen Fischteich 111. 2. Gas eruplion in sludge infested jish pond c) A fény szerepe Az algák asszimilációja révén képződő oxigénnek fontos a szerepe a halak oxigénellátottságában. Az oxigéntermelés viszont szorosan összefügg a fényviszonyokkal. Éjszaka az oxigénképződés szünetel és ilyenkor az elszaporodott algatömeg oxigénfogyasztóvá válik. A sötétben esetleg csekély mennyiségű íI 2S-től aktivált légzés a tavakban oxigénhiányt hozhat létre. Az így kialakuló oxigénhiány egyenes arányban van az algák menynyiségével. Ez rendszerint a korahajnali órákban, napfelkelte előtt következik be. Ilyenkor a halak nagy tömegben pipálnak a víz felszínén, küzködnek az oxigénhiánnyal s nem zavarja őket a közelgő csónak sem. Napfelkelte után, amikor a meginduló asszimilició mind több oxigént termel a pipálás megszűnik ós a halak eltűnnek a víz színéről. Vízvirágzás alkalmával a felszínen összegyűlendő és zöld algafonaltól átfont kék algaréteg jelentékeny mennyiségben akadályozza a fény behatolását. Ezért a felszíni algaréteg alsó része sárga színű, klorótikus. Így érthető, hogy a fényhez nem jutó algák élénk légzéssel jelentékeny mértékben hozzájárulnak az általunk is megállapított oxigénhiányhoz (Kelebia, 1961). A halpusztulás és a kénhidrogén A kénhidrogén mérgező hatását a nehézfémeket tartalmazó enzimek inaktiválásával fejti ki. Vizes oldatban ugyanis a pH-tól függően változik a szabad kénhidrogén és az SH-ionok aránya : savanyú közegben a szabad kénhidrogén, lúgos közegben az SH-ionok vannak túlsúlyban. A szabad kénhidrogén sokkal mérgezőbb, a nyálkahártyákon igen gyorsan áthatol (kb. százszor gyorsabban, mint az oxigén). A mérgezés létrehozásában egyik tényező a légzőenzimben levő vas már említett megkötése. Donászy [5] szerint a termelő tavakban a víz 0,24 mg/l-nél több szulfid-iont nem tartalmazhat, míg az ívótóban és a teleitetőben semmit sem. Megállapítottuk, hogy az akvárium vizébe adagolt Na 2S hatásának mérgezési tünetei azonosak a halastavakban a H 2S által okozott halpusztulások tüneteivel. A kopoltyú lila-vörös árnyalatú. Bevérzéseket csak abban az esetben tapasztalhatunk, ha a ll 2S, bár kis mennyiségben (kb. 0,5 mg/l), de huzamosabb időn, több napon keresztül hatott. Akváriumokban különböző halfajtákkal végzett mérgezési kísérleteinek alapján megállapítottuk a mérgezés lefolyásának tüneteit és a különböző halfajták érzékenységét a kénhidorgénnel szemben. Egyik kísérletünkben a literenként 10 mg szulfidiont tartalmazó vízben a halak nógy órán belül a következő sorrendben pusztultak el : keszeg, csuka, törpeharcsa, ponty, compó, kárász. A halászok tapasztalatai szerint is ez a halak „érzékenységének" sorrendje. 1959-ben megfigyeltünk az egyik szegedi holt Tisza ágban (Gyála) egy olyan halpusztulást, ahol csak a keszegek pusztultak el. Ebben az esetben a kénhidrogén csupán a keszegre érvényes toxikussági határt érhette el. A kénhidrogén felszabadulása a sekélyebb vízréteg, tehát a part felől indul meg. Megállapítottuk, hogy időrendben először a parti sávban tűnik el az iszapból a szulfid. Érthető, hogy itt előbb indulnak meg az aerob körülményeket igénylő oxidatív folyamatok, mint a mélyebb vízréteg alatt, ahol a szerves anyag mennyisége is kevesebb. Megállapítottuk azt is, hogy a parti sávban részben oxidáció, részben levegőbe való távozás következményeként, már csökken a kénhidrogén mennyisége, amikor a parttól távolabbi vízrétegben még fokozódik. Feltételezhető, hogy a kénhidrogén felszabadulásakor a különböző töménységet a halak érzékelni képesek és a toxikus hatás kulminálásakor menekülésszerűen a nagyobb
