Hidrológiai Közlöny 1963 (43. évfolyam)

5. szám - Dr. Oroszlány István: Vízgazdálkodás a magyar mezőgazdaságban

436 Hidrológiai Közlöny 1963. 5. sz. Oroszlány I.: Vízgazdálkodás a magyar mezőgazdaságban menyek közül legnagyobb szerepet az árvédelmet szolgáló művek kapták. 1870—1915 között a belvízmentesítés volt az előtérben. Ebben az időszakban a belvízmentesítést szolgáló művek ugrásszerűen fejlődtek. A két világháború között az átlagos termés nem nő. Ebben az időszakban a vízgazdálkodás fejlesztésében ugyancsak hiányoznak a jelentős fokozatok. Végül az utolsó tíz évben az öntözés nagy előretörése szintén össze vaif kötve a termések új jelentős növekedésével. A legutóbbi számokhoz még egy megjegyzést fűzhetünk. Igaz ugyan, hogy a vízgazdálkodási tevékenység visszahat a termésre, azt azonban nehéz volna állítani, hogy az öntözés kiterjesztése idézte elő a termelés országos színvonalának észlelhető mai jelentős emelkedését. Inkább talán fordítva, a termelés színvonalának lényeges emelkedése teszi szükségessé és időszerűvé az öntözéses gazdálkodás ugrásszerű fejlesztését. Előirányzataink szerint 1965-ig az öntözéses gazdálkodásba vont területeket mintegy 350 000 ha-ra kívánjuk növelni. 1970-ig terjedő tervidőszak alatt pedig előreláthatólag az öntözött terület az összes szántóterület 10%-át érheti el. Eredményeink természetesen csak akkor lehetnek maradandók, ha a jövőben mind a növénytermesztés, mind a vízgazdálkodás színvonalának állandó emelkedését biztosítani tudjuk. A vízgazdálkodásnak adottságaink között kialakult fenti fejlődés-szemlélete szintén hazánkban tudatosodott először és vált az Agrártudományi Egyetemen oktatásunk gerincévé. Ami történelmi hosszmetszetben igaz, az igaz a mai keresztmetszetben is. Másképp viszonyul a vízgazdálkodás kérdéseihez egy ma még kezdeti nehézségekkel küzdő szövetkezeti gazdaság, mint egy fejlett, jól beállott szövetkezeti vagy állami gazdaság. A termelés színvonala szorosan összefüggvén a vízgazdálkodás színvonalával, nem lehet azonos jelentősége az öntözésnek a különböző üzemekben. Egyik helyen csak a kertészeti növények öntözésére szorítkozik, s az összterülethez kcpest jelentéktelen kiterjedésű, másutt kiterjesztik a takarmányok, sőt legújabban a nagytermőképességű búzafajtákra is és a gazdaság összterületének jelentős (20—30)%-át teszi ki. Ezért nem mondhatunk le arról, hogy helyenként a legegyszerűbb, másutt a legbonyolultabb — egyben a legnagyobb igényeket is kielégítő — berendezéseket tartsuk célszerűnek. A terveinkben előirányzott feladatok eredményes végrehajtása sok új feladat gyors megoldását teszi szükségessé. Adottságaink között —a fenti gondolatmeneteket követve — nem beszélhetünk „az öntözés" fejlesztéséről, csak a vízgazdálkodás színvonalának emeléséről. Ez utóbbiban természetesen bennefoglaltatik az előbbi is. Mint láttuk, éghajlatunk állandóan változó irányú és mértékű vízgazdálkodási beavatkozásokat tesz szükségessé, melyek a vízgazdálkodás színvonalának emelésével egyre összetettebbé és bonyolultabbá válnak. Az éppen időszerű beavatkozások alkalmazása, a helyes intézkedések kiadása érdekében a vízzel gazdálkodónak állandóan benne kell élni a vízháztartási viszonyok dinamikus változásában. Csak így lehet a különböző célú létesítmények helyes üzemeltetését biztosítani. Ez a feladat nagyüzemi viszonyaink között elsősorban az üzemet irányító agrármérnökre hárul. Különben a vízgazdálkodási munkák nem lennének az üzem igényeivel, a termelés egyéb feladataival összhangban. Csak így lehet az üzemen belüli vízgazdálkodás a növénytermesztés céljainak legmegfelelőbb, leggazdaságosabb. Ezek a fejlesztés keretei. A nagyüzemi vízgazdálkodás fejlesztésének hazai alapjai elég korlátozottak. Különösen az öntözéses gazdálkodás vonatkozásában. Azok a tapasztalatok, melyeket öntözés terén 1945-ig gyűjtöttünk, zömmel a kisüzemek eredményei voltak. A következő 10 év a „rizskonjunktúra" időszaka volt. Ebben az időben elsősorban rizstelepek építésével és rizstermesztéssel foglalkoztunk. Az ekkor szerzett tapasztalatok is alig használhatók fel a ma ránk váró fejlesztési feladatok megoldásához, a rizstermesztés jelentősége lényegesen visszaesett. Egyrészt a fejlesztéshez szükséges tapasztalati adatok korlátozottsága, másrészt természeti adottságainkból kifolyóan szükséges tevékenység bonyolultsága, különös jelentőséget ad ma hazánkban a vízgazdálkodással kapcsolatos kutatómunkának, kiváltképpen pedig azoknak az alapkutatásoknak, melyek a kapcsolatos jelenségek jobb megismerését, és a továbbfejlesztés alapjait, lehetőségeit teremtik meg. A termelés színvonalának emelkedésével egyre bonyolultabbá váló vízgazdálkodás megoldása a jelenségek behatóbb ismeretét igényli. A nagyüzemi szocialista gazdálkodás nálunk még újnak mondható viszonyai, a technika gyors fejlődése és az egyre bonyolultabbá váló vízgazdálkodási tevékenységünk adottságai között — úgy gondoljuk — erre nekünk nagyobb szükségünk van, mint a világ sok helyén, ahol a vízgazdálkodásnak csak egy-egy oldala vár megoldásra, s ahol a több évszázados vagy évezredes gyakorlat széles tapasztalati alapot nvújt. BOflHOE X03HÍICTB0 B BEHTEPCKOM CEJlbCKOM X03ílfíCTBE JJ-p. M. OpOCJIÜHb KaHAHflaT Texn. H3YK ABTOP B CBOEM AOKJIAAE, np0MHTaHH0M Ha VHiiBepCNTETE HM. Opiiapiixa IllHJiJiepa B EHe, no BbiflejieHHbiM MacTbHM YKA3AJI Ha TO, MTO B BeHrpiiH no cpejuuiM oca#KaM HMeiOTCa B03M0>KH0CTH fljlfl AOCTH>KeHHH OTHOCHTejibHO BbicoKHX ypowaeB. B OTflejibHbix nepHOflax Hai<o oca«Kii iiMeior BecbMa KpaÜHHe Bejnimmbi. ílpn 3T0M B03HIlKa K3T B CejlbCKOM X03ÍIHCTBe yiuepöbl H3-3a H36biT0MH0r0 yBJia>KHeHH5i, MJIH H3-3a HEFLOCTATKOB B BOfle. ycneuiHyio SopbGy c STHM HBJieHneM MOJKHO Becm TOJibKO nyTeM ocymecTBJieHUH KOMnjieKCHoro BOAHOTO X03jiiícTBa c nOMOLUbK) MeponpnjiTHÜ, n.MeioiUHx pa3Hbie nanpaBJieHHfl H CTeneHii BO Bpe.MeHii n B npoeTpaHeTBe. HacTOHu;HÜ YPOBEHB B0«H0r0 xo3flftcTBa B Bt'HrpHH 3HaieHiie OTFLENBHBIX OTpacJieií B BO«HOM xo3jiücTBe co3pejio nocTeneHHO c npaBHJibHbiM pacnpe«ejieHneM BO BpeMeHH. CHa^ajia HacyinHOií 3aflaieí'i flBjijuiocb CHJibnoe pa3BHTHe peryjiHpoBaHiifl CTOKa, 6opb6a c BHyTpeHHHMJL BOfla.MH II HaKOHea B HaiHH FLHII, opomeHiiji. TeM CAMBIM BO/iHoe XO3ÍIÜCTBO CTajio Bee öojiee CJIOKHMM. TaKOÜ B3rjiHfl na pa3BHTne HMeeT MGCTO II cero^HH, KOrfla COBpeMeHHbIMH CMHTaiOTCfl npHMeHCHHJI TOJibKO npocTbix OÖOPYFLOBAHIIII B O^HIIX MecTax H COBPEMEHHBIX B apyrnx, B 3aBiicHM0cra OT ypoBHH xo3$iftcTBa npe«npHHTHH.