Hidrológiai Közlöny 1963 (43. évfolyam)
3. szám - Bélteky Lajos: A fúrt kutakra vonatkozó szabvány korszerűsítésének műszaki és gazdasági jelentősége
Béltelcy L.: A fúrt kutakra vonatkozó szabvány Hidrológiai Közlöny 1963. 3. sz. 245 elvasasosodása elleni védelemnek, mint a régi kútszabvány összeállítása idején volt, de védekezési lehetőségeket illetőleg is lényegesen változott a helyzet azóta. Ma már több védekezési mód áll rendelkezésre, mint 8—10 évvel ezelőtt, pl. a műanyagesövek használata, a katódos védelem, azonkívül van ezzel foglalkozó kivitelező is. A régi kútszabvány előírásai éppen ezek hiányában nem voltak elég határozottak és betarthatók. A hévíz kutak fúrási és kiképzési technológiájának fejlődése A régi kútszabvány hiányai az 500 m-t meghaladó, tehát nagymélységű, ún. hévíz kutak kivitelezésénél még jobban kiütköztek. Tagadhatatlan, hogy 1952—53-ban, sőt az államosítás évéig, 1949-ig visszamenőleg, 500 m-nél mélyebb kutak fúrására alig került sor. Feltehetően azért, mert az akkor alkalmazott fúrási technológia és kútkiképzési mód mellett a hazai gyártású 7—8 különböző méretű csövekből álló csősorral igen kockázatos és költséges vállalkozás volt 1000 m-t meghaladó mélységű kutat készíteni. Láttuk ezt a hódmezővásárhelyi 1096 m-es kút kivitelezésénél. A hazai hévíz kutak fúrásánál előbb a geofizikai műszeres vizsgálat, a karotázs, majd 1957től kezdődőleg az olajkutatásnál alkalmazott technológia átvétele, a perforátorral való rétegnyitás és a rétegeknek palástcementezéssel való elválasztása jelentette a döntő fordulatot, mert így akár 2000 m-es kutat is az iránycsövön kívül két rakattal el lehetett készíteni. Az új technológiának döntő szerepe van abban, hogy 1958-ban és az azt követő években nagy lendületet vett hazánkban a melegvízfeltárás, továbbá abban is, hogy e munkák túlnyomó része a várakozást meghaladó vízhozamot eredményezett. Az 1952—53-ban összeállított kútszabvány nem tartalmazott semmiféle különleges előírást a nagymélységű kutak kivitelezésére. Ez természetes is, hiszen a jelenlegi kivitelezési mód a későbbi években alakult ki. Problémák akkor merültek fel, amikor — ennek ellenére —- szó szerint igyekezték alkalmazni a nagymélységű kutakra a hidegvizes kutakra is már túlhaladottnak tekinthető régi kútszabványt. Több esetben támadt vita pl. afelett, hogy az építtető nem akarta megfizetni a 3 m-nél jóval hosszabb iszapfogó és az 5 m-t lényegesen meghaladó átlapolás költségét és ragaszkodott a tömszelence beépítéséhez. Más kútnál perforátorral való rétegnyitás esetén, ha a homokolás a megengedettnél nagyobb mérvű volt, nem fogadta el az áramlási sebesség csökkentésével elért kisebb, de homokmentes vízhozamot, hanem követelte, hogy „valahogyan" a szűrő kicserélésével, de a vízhozam csökkentése nélkül tegye a kivitelező homokmentessé a vizet. További hiánya a régi kútszabványnak, hogy nem foglalkozik az ún. gázos kutak optimális termeltetésének feltételeivel, nem írja elő a gáz-víz viszony meghatározását és azokat a műszeres vizsgálatokat, amelyeknek eredménye alapján meg lehet állapítani a rétegenergia nagyságát, a kút hatótávolságát és az esetleges gáthatást. Az új kútszabvány fontosabb ilj előírásai a korszerű fúrási és kútkiképzési technológiára vonatkozóan a) Középmélységű fcutalc Az új kútszabvány-tervezet részletes ismertetésével nem kívánok foglalkozni. Altalános tájékoztatásként azonban megemlítem, hogy az a nyomás alatt lévő vízadó rétegekre telepített hideg- és melegvizes mélyfúrású kutakon kívül kiterjed a nyilttükrű vizet termelő akna- és csőkutakra, továbbá a horizontális, ún. csápos kutakra is. A hideg- és melegvizes kutak közötti határt az új szabványtervezet 500 m-ben, tehát a mélység szerint vonja meg. A hidegvizes mélyfúrású kutakat két csoportra osztja aszerint, hogy ismert, vagy ismeretlen rétegre történik a kúttelepítés. Ismertnek tekinthető a vízadó réteg abban az esetben, ha a környékbeli fúrások adatai alapján a bekapcsolandó réteg mélységbeli elhelyezkedése és hidrogeológiai jellemzői a tervezéshez elegendő pontossággal megadhatók. Ilyen helyeken feltételezhető, hogy ún. rétegpróbára nincs szükség, hanem egyenesen a szakvélemény szerint legalkalmasabb rétegre képezzük ki a kutat. Elsősorban ilyen területeken alkalmazható a már ismertetett új fúrási és kútkiképzési technológia. Ismeretlen vízadóréteg esetén kutató jellegű a fúrás, melynél a tervező előírása szerinti rétegpróbákat el kell végezni próbaszűrővel olyan béléscsövezés mellett, hogy a kipróbálásra kerülő vízadó szint és a felette levő porózus rétegek között a csövek külső palástja mentén vízáramlás, tehát kapcsolat ne legyen. A kutató fúrással lemélyített kút fm költsége természetesen magasabb, mivel a rétegpróbák a kút elkészítési idejét a próbák számától függően meghosszabbít j ák. Az 1953. évi szabvány az ismeretlen és ismert vízadó rétegre való kúttelepítés között nem tesz különbséget, mert az akkori ismeretek szerint a fúrások túlnyomó részét kutató fúrásnak lehetett tekinteni. Azóta azonban az államosítás után lemélyített több mint 5000 db kútnak teljes dokumentációja számos — főleg alföldi — város, község területére vonatkozóan olyan nagyszámú és megbízhatónak tekinthető földtani, műszaki termelési és vízkémiai ismeretekhez juttatott, hogy felesleges drágítás volna mindenütt, az ismert területeken is az eddigi előírások betartásához ragaszkodni. Sok vitát okozott az a körülmény is, hogy számos esetben a tervező a műszaki leírásban előírta ugyan, hogy a fúrást „kutató jelleggel" kell lemélyíteni, a tervet azonban az általa véglegesnek várható kiképzésre készítette el s a közbeeső rétegpróbákra a csőterv elkészítésénél reális lehetőséget és a költségvetésben fedezetet nem biztosított. Jelentőségének megfelelő szerephez juttatja