Hidrológiai Közlöny 1962 (42. évfolyam)

3. szám - Ditróy János (Nekrológ)

188 Hidrológiai Közlöny 1962. 3. sz. Ditróy János: csolatban szerzett tapasztalatait is. Ugyancsak olvashatjuk — ha nem is az 0 tollából — a Sajócsatornázás tervének és a siófoki Sió-zsilip építésének leírását. De elmaradt a nicki Rába-gát és a szolnoki gabonatárházak építésének ismertetése, a békési kikötő tervének bemutatása, és nem volt már lehetősége arra, hogy az élete utolsó szakaszában készült, ipari vízkivételekre vonatkozó, terveiről beszámoljon. Ahhoz, hogy jelentőségét fel tudjuk mérni, mégis bőven elég a szakirodalmi munkássága. Gyakran jutott eszembe vele kapcsolatban egy kiváló francia mérnökkel, André Thimel-lel csaknem 30 éve folytatott beszélgetésem. A 105 m magas sarransi völgyzárógát megtekintése alkalmával az építés néhány különleges tapasztalatát mondta el. S mikor azt kérdeztem, hogy vajon hol fog megjelenni mindazoknak összefoglaló leírása, kísérőmre, egy már tekintélyes egyetemi adjunktusra tekintve, jelentős hangsúllyal csak ennyit mondott: „Tudja, fiatal barátom, vannak mérnökök, akik csak írnak, de sohasem építettek, és vannak mérnökök, akik alkotnak, de nem érnek rá írni." Ditróy János sem ért rá írni, — alkotott. Ez az alkotás természetesen nem jelenti azt, hogy minden tervet maga csinált. Századunkban jóformán nincs már műszaki terv, amely nem kollektív munka eredménye volna, és zömmel mind régebbi tervek tapasztalatain épül fel. Legfeljebb egyes részleteiben eredeti. Ditróy János egyik nagy erőssége az irodalom alapos ismerete és állandó figyelemmel kísérése és a kezére bízott fiatal mérnökök munkájának összefogása volt. A műegyetemen tanársegédként eltöltött 9 év után is pedagógus maradt. A rajztábla mellett, munkatársaitól körülvéve, érezte magát igazán jól. A fiataloknak természetesen nem volt mindig Ínyére, hogy először a ceruzabegyezést kellett megtanulniuk, de azért megcsodálták ,,az öreget", mert valóban „általános" mérnök volt. Egyaránt értette a vízépítéstant, az alapozást, a sztatikát, a vas- és vasbetonépítést, a vasútépítéstant, a geodéziát. Mintaképe volt a mérnöki szabatosságnak. Szebben rajzolt, mint egy klisérajzoló, és meg tudta mutatni, hogyan kell helyesen formatizálni egy kanyargós folyó helyszínrajzát, hogyan kell felragasztani egy címkét, hogy fel ne hólyagozzék a papiros, vagy hogyan kell festeni metszetben a földet. Tervezői és pedagógiai erényeinél is nagyobb értéke szinte páratlan kötelességtudása és szerénysége volt, e két mind ritkább emberi tulajdonság. Emlegették, hogy az I. világháború végén az olasz fronton érte az összeomlás. Akkor már, tartalékos létére, századosi rangban, egy lovastüzér üteg parancsnoka volt. A fegyverletétel hírére zárt kötelékben hozta haza ütegét a többszáz kilométernyi távolságból és Budapesten szerelt le. Ez a tény emberi nagyságának is fényes bizonyítéka: katonái nyilván nagyon szerették és becsülték, másként nem követték volna. A hivatali életben sem ismert mást. mint kötelességet. Ha sürgős munkáról volt szó, nem tett különbséget éjjel és nappal között. Ijedten próbáltunk kiutat találni, ha ilyenkor, a hivatalos idő végefelé, megkérdezte : ,,Mit csinálsz este ?"— mert hiába hivatkoztunk színházra, mozira, vagy vacsora-meghívásra, könyörtelenül jött a következő kérdés : „Es mit csinálsz éjszaka ?" S ha ki előbb, ki később elszállingózott a hivatalból, ő késő estig maradt, aztán hazavitte a munkát és reggelre mindnyájunkat megszégyenítve készen hozott egy-egy vázlattervet, közelítő költségvetést vagy ügyirat-fogalmazványt. Igazi nagysága az volt, hogy kicsinek tartotta magát. Nem vállalta a minisztériumban a főosztályvezetői tisztet, ami akkor a vízügyek legfőbb vezetését jelentette — noha soros volt, és jól emlékszem egy beszélgetésünkre, amikor egyenesen elképzelhetetlennek tartotta, hogy a Nemzetközi Hidrológiai Szövetség ügyében értekezletre hívjon meg magához három nálánál fiatalabb, vagy alig idősebb, egyetemi tanárt, holott — mint miniszteri tanácsos — a hivatali ranglétrának ugyanazon a fokán állott, mint amazok. Ezek az emberi értékek nem tűnnek ki cikkeiből és terveiből. Közvetlen munkatársainak emlékeiben élnek csak tovább, és velük végleg elmúlnak. Vagy talán mégsem ? Ditróy János neve nincs megörökítve egyetlen alkotásán sem. Az emléktáblákra az ő idejében csak az uralkodók és a miniszterek nevét vésték fel. A technika fejlődésével előbb-utóbb a legszebb műszaki tanulmányok is elavulnak, cikkei, tanulmányai tehát feledésbe merülnek. Ez a megemlékezés is nyilvánvalóan múló szó, és mégis... Erkölcsi életünk alakulásában értelmünk első nyiladozásától a sírig döntő szerepe van mind annak, amit emberi értékekről és értékes, lélek szerint nagy, emberekről hallunk. Ezek a természettudományos eszközökkel nem mérhető értékek akkor is megmaradnak bennünk, ha hordozójuk nevét elfeledjük. Elvont alakban élnek tovább és hatnak tudatunk mély-rétegeiben. Legalább ilyen értelemben Ditróy Jánosra is áll Horatius szava: ,,Non omnis moriar" — nem múlok el egészen. Dr. Lászlóffy Woldemár