Hidrológiai Közlöny 1960 (40. évfolyam)

5. szám - Károlyi Z.: Zátonyvándorlás és gázlóalakulás – különös tekintettel a magyar Felső-Dunára

Károlyi Z.: Zátonyvándorlás és gázlóalakulás Hidrológiai Közlöny 1960. 5. sz. 35]^ 11 km-es szakaszon 2 és % ®

v alatt összesen 4 220 000 m

3 feltöltődés és 4 040 000 m

3 kimélyülés, végeredményben tehát 180 000 m

3 maradó feltöltődés észlelhető, ami évenként és km-enként 7300 m

3 lerakódást jelent. A hordaléklerakódás az alatta levő szakaszon a meder egyensúlyi állapotának megbomlására vezethet, amely igen nagy tömegek helyváltoztatását eredményezi. Az összes kavicsmozgáshoz viszonyítva az azt tulajdonképpen kiváltó lerakódás tehát aránytalanul kicsiny, annak csupán mintegy 4,5%-a. A heves zátony mozgás kísérőjelensége a gázlók erős rosszabbodása volt. 1950-től a kisbodaki gázló (1829 fkm) volt a hajózás legnagyobb akadálya. Érdekes, hogy az 1829 fkm-nél levő két bal oldali, teljes magasságra kiépített kősarkantyú sem tudta megakadályozni a jobboldali zátony lefelé nyúlását, és a fenéken áthúzódó zátonygerinc kifejlődését. A gázlót ezért többször is kotorni kellett. Bizonyosra vehető, hogy a Felső-Dunán a korábbi években más helyeken tapasztalt hirtelen elromló gázlók okozói szintén a környezetükben bekövetkezett nagytömegű zátonylerakódások voltak. Ezeknél is többnyire kotrással kellett beavatkozni. Minthogy azonban a kotrás tapasztalataink szerint csak átmeneti hatású tüneti kezelésnek mondható, nem elégedhetünk meg vele, hanem a zátonymozgás megszüntetésére kell törekednünk. 6. A zátony vándorlás megszüntetése Felismerve a tapasztalt és a hajózásra veszedelmes heves kavicsmozgás lefolyását és valószínű okait, hozzáfogtunk az annak megszüntetésére irányuló munkálatokhoz. Azon a szakaszon, ahol a zátonyvándorlás megindult, felülről lefelé minden tervezett kanyarhullám felső felében 3—5 kisvízszabályozási sarkantyút építettünk. Ezek méreteit úgy állapítottuk meg, hogy a zátonyok bordázatát képezzék. Az erősen mozgó szakaszon szintén megépítettük a sarkantyúkat, és ha azok nem bizonyultak elég hatékonyaknak, számukat szaporítottuk. Ezenkívül kotrással segítettük elő a hajóút jó kialakulását azokon a helyeken, ahol elfajulások jelentkeztek. Ezzel a kanyarhullámok egymásutánját rögzítettük. Néhány év múlva az elvándorolt zátonyok helyén új zátonyok képződtek, és a rossz gázlók eltűntek. Az egyensúlyát vesztett, nyugtalan medrű szakasz alsó részén (Kisbodak alatt) nem sikerült az egyensúlyi állapotot azonnal biztosítani, itt még kotrással kellett időnként a gázlókat javítani. Természetesen hosszabb időnek kell még eltelni, hogy a szabályozási módszer helyességéről megbizonyosodjunk, és annak eredménye biztos legyen. A mederfejlődés irányzatából következtetve, kedvező eredmények kialakulását remélhetjük. Újabban az erős medermozgások és lerakódások átterelődtek Dunaremete és Lipót helységek térségébe is. A szerzett tapasztalatok szerint a zátony vándorlás megállításának legjobb módja a zátonymagasságnak megfelelő sarkantyúk építése, éspedig az inflexió alatti domború oldalon egymáshoz közel. A sarkantyúk távolsága a tetőpont felé haladva nőhet. A tetőponttól lefelé, azonban általában nincs már szükség sarkantyúkra, mert ott a zátony magától is kialakul. A nagy zátonymozgások megszűntével a gázlók is megjavultak. Ezzel bizonyítottnak vehetjük azt a tételünket, hogy a zátonymozgás és gázlóalakulás szoros kapcsolatban vannak, és hogy a zátonymozgás megszüntetésével a gázlók igen lényeges javulása érhető el. Természetesen, ha már megindult a heves mozgás, az csak úgy szüntethető meg, hogy feljebb keresünk egy, a beavatkozásra kedvező, mozdulatlan helyet, és abból kiindulva, lefelé haladunk, csírájában elfojtjuk a mozgást a zátonyok felső végének a rögzítésével. Az elmondottak összefoglalásaképpen megállapítható, hogy a folyamszabályozás legfontosabb szabálya, amit Girardon fektetett le, még mindig az, hogy a szabályozási rendszert a folyó minél alaposabb megfigyelése alapján kell kialakítani. A szabályozási művek igazodjanak a folyó természetéhez, és gondosan figyeljük a folyó viselkedését a szabályozás előtt, alatt és után, mert csak a sikereket elemezve, a kudarcokból okulva lehet munkánk gazdaságos és eredményes. IRODALOM ]. Friedkin : A laboratory study of the meandering of alluvial rivers. Vicksburg, Mississipi 1945. Ism.: Dr. László]fy W. Vízügyi Közlemények, 1942/1—2. 2. Engels, H. : Handbuch des Wasserbaues. Wilhelm Engelmann. Leipzig. 1921. I. Bánd. III. Teil. Flussbau. 3. Schneider, A. : Regulierung der korrigierten Oberrheinstreeke Sondernheim-Strassburg. Die Bautechnik. 1925/12. 4. Der Rhein. (Wasser u. Schiffahrtsdirektion Duisburg) 1951. 5. Hensen, W. : Verlauf der Sandwanderung in der Elbe von Km 582 bis 590. Die Bautechnik. 1943/ 10—12. 6. Lüders, K. : Zur Geschiebebewegung in S-förmig gekrümmten Flussláufen. Die Bautechnik. 1925/53. 7. Kurzmann : Neue Forschungen über die Geschiebeführung. Wasserkraft u. Wasserwirtschaft. 1927/4. 8. Untersuchungen in der Natúr über Bettbildung, Geschiebe- und Schwebstofführung. Mitteilung Nr. 33. des Amtes für Wasserwirtschaft. Bern. 1933. 9. Ehlers: Regulierung geschiebeführender Flüsse insbes. der Weichsel. Berlin. 1913. 10. Grebenau, H. : Der Rhein vor- und nach seiner Regulierung. Dürkheim. 1870. 11. Lavale, G. : Unsere natürlichen Wasserliiufe. Weilheim. 1883. Jákob Rapp. 12. Blasius : Über die Abhángigkeit der Formen der Riffeln und Geschiebebánke vom Gefálle. Zeitschrijt für Bauwesen. 1910. 465. old. 13. Neger, R. : Die Entwicklung des Buhnenbaues in den deutschen Stromgebieten. Berlin. 1932. 14. Wundt, W. : Gefállskurve und Máanderbildung als Folge des Prinzips des kleinsten Zwanges. Deutsche Wassericirtschaft. 1941/3. 15. Voproszi gidrotechniky szvobodnich rek. (Szabad folyók hidrotechnikai kérdései.) Szovjet alapvető folyamszabályozási tanulmányok gyűjteménye. Moszkva, 1948.