Hidrológiai Közlöny 1960 (40. évfolyam)

4. szám - Babos Zoltán: A Felső-Szinva vízgyűjtőjének vízrajza

260 Hidrológiai Közlöny 1960. 4. sz. Babos Z.: A Felső-Szinva vízgyűjtőjének vízrajza északkeleti szögletében a sziklafalba van berobbantva. Ennek állítólag 2,20 m széles és 1,(50 m magas eredeti keresztmetszetét utóbb 1951-ben 4,0 m-re szélesítették, 291,07 m bukóéi magasságát pedig lefaragták 290,98 m-re. Egyidejűleg kibővítették a csatlakozó alagút csatornát is. Az említett eredeti 291,07 m duzzasztási szint mellett a tó területe ma 9,1 lia (15,8 kat. hold), víztérfogata pedig 452,000 m

3. Eszerint az időközbeni feltöltődés következtében létesítése óta a Hámori-tó területe kereken 2,5 kat. holddal csökkent. A völgyzáró kőgát vízfelőli oldalán utóbb, ismeretlen évben, a vízzáróság fokozására a közelben kitermelt vörös agyagból vastag tömítést építettek, majd ez elé és a levegő felőli oldalon bőséges feltöltést készítettek hordalékanyagból. További változás csak 1928ban következett, amikor a műút átépítésével összefüggésben a gát tömegét ismét növelték és koronáját átlagosan 0,80—1,40 m-rel felemelték, egyidejűen a vízfelőli régi kőburkolatot is megerősítették és magasították. Hazánk e legöregebb és ma is szolgálatot teljesítő nagy víziműtárgya történetének rövid összefoglalását azzal a megjegyzéssel fejezem be, hogy mai formájában való fennállásának kereken 150 éve alatt általában megbízhatónak bizonyult, mindössze 1931-ben történt a vízfelőli oldalán nagyobb méretű burkolatcsuszamlás, amely azonban az eredeti gát állagát nem érintette és csak a későbbi ráépítésekre terjedt ki. A kis vízrendszer jellegzetességei közé tartoznak a búvó patakok, melyek hosszabb-rövidebb szakaszokon eltűnnek a föld alatt, majd ismét felszínre bukkannak. Különösen a Bükk-fennsíkon találkozunk velük. Ilyen a jávorkúti forrás patakja is, amely eredetétől mintegy 600 m-re eltűnik egy dolina mélyén. Ugyancsak megemlítendő még a vízrendszerhez tartozó számos kisebb-nagyobb forrás, melyek a Bükk-hegység ismeretlen kiterjedésű hatalmas karsztvíztárolójából táplálkoznak. Ezek túlnyomórészt a Garadna vízgyűjtőjének alsó övezetében találhatók, míg a FelsőSzinva közvetlen vízgyűjtője forrásokban sokkal szegényebb. Még szárazabb a vízgyűjtő fennsíki övezete, minthogy ezen a területen a karsztos felszín szinte minden csapadékvizet magába fogad. 3. Vízjárási viszonyok A Felső-Szinva Hámor feletti vízgyűjtőterületén az állami vízrajzi szolgálat és az országos vízmércehálózat keretében nincs rendszeres vízállás észlelés. A Szinva és Garadna patakok vízhozamainak megállapítása végett, tanulmányi célokra, 1950-ben a Szinván a lillafüredi kisvasúti híd környezetében, a Garadna patakon pedig az erdei kisvasút felső végállomása közelében, a Háromkúti-völgy betorkollása alatt állítottak fel ideiglenesen egy-egy vízmércét, amelyeken 1950. IV. 1—1951. III. 31. között rendszeresen észlelték a vízállást, és vízmennyiség mérésekkel megállapították a vízmércék szelvényére vonatkozó vízhozam görbéket is. Ezeket az adatokat részletesen a Vízierőmű Tervező Iroda dolgozta fel. Ennél hosszabb adatsorral rendelkezik a Hámori-tó, melynek üzemelője, a diósgyőri kohászati művek, napi egyszeri reggeli leolvasással folyamatosan rögzíti a tó vízszintjét, az árapasztó-túlfolyó szomszédságában elhelyezett vízmércén. Ebből az anyagból származóan a MÉLYÉPTERV feldolgozta az 1956—1958. évi vízállásadatokat, és a túlfolyó bukójának szelvényére vonatkozóan meghatározta a vízhozamok sorát is. Ezekre az adatokra támaszkodva a vízjárás jellegzetességei megállapíthatók. Megemlítem, hogy a lillafüredi és garadnai tanulmányi célú vízmércéken 1957-ig további észlelések is történtek, de ezeket tudomásom szerint még nem dolgozták fel. A vízgyűjtő vízjárási viszonyaira, éppen a domborzati-földtani adottságok miatt, döntő befolyást gyakorolnak a karsztvizek. A tapasztalat és a vízállásészlelések egyaránt arra a megállapításra vezetnek, hogy a mérsékelt csapadékok közvetlenül alig befolyásolják a patakok vízhozamát, mert a vízgyűjtő erősen karsztos övezeteiben a töbrök, víznyelők, kőzetrepedések szinte maradéktalanul befogadják az összefutó csapadékvizeket és továbbadják a hegység belsejében kialakult ismeretlen kiterjedésű hatalmas karsztvíz tárolóba, amelyből viszont számos forrás táplálkozik. Különösen kiemelkedik e tekintetben a Bükkfennsíknak az 1. ábrán is szemlélhető karsztos területe, melynek víznyelői, töbrei (a legnagyobb átmérője eléri a 200 m-t) szinte percek alatt elnyelik még a kiadósabb zápor vizeit is. A karsztvíz és a források, patakok vízjárása közötti összefüggés törvényszerűségeinek megállapításához nagyon széleskörű vizsgálatokra lenne szükség, ezért a kérdést eddig csak egyes részleteiben sikerült tisztázni. Ismeretes például, hogy a Szt. István-tető töbrei és víznyelői az alattuk fekvő Hámori-tóba közvetlenül nem adnak le vizet, mert a közbenfekvő, már említett hosszú vízzáró porfiroid vonulat a felszín alatt eltűnt vizeket a karsztos járatokon át ellenkező irányba, a Garadna vízgyűjtőjének felső övezete felé kényszeríti lefolyni és csak itt ömölhetnek be a forrásokon át a Garadnába. Ugyancsak kimutatták festési kísérletekkel a Jávorkútra vezető út mentén fekvő Létrás-tónak a Garadna-völgyi tógazdaság mellett felszínre törő Margit-források felé való lecsapolódását. Megállapították már azt is, hogy a Hámori-tónak a múltban több alkalommal történt teljes kiürítése egyáltalában nem befolyásolta a lillafüredi Anna-barlang melletti mesterséges táróban fakadó karsztforrás vízhozamát. Ez azt bizonyítja, hogy a Lillafüred környezetében előforduló triászkori dolomit karsztosodásra nem alkalmas kőzet; ebben legfeljebb csak kis űrtartalmú rétegrésekről lehet szó, melyek vízzel való telítődés után többet már nem fogadnak be, vagy vezetnek le a mélyebb rétegek felé. Általában a mészköves karsztterületeken a források vízhozama közvetlenül függ a csapadékjárástól, ez a befolyás azonban ezen a vízgyűjtőn szeszélyesen ingadozik, változik. Utalok például a VITUKI „Magyarország vízkészlete" című kiadványának a vonatkozó fejezetére, mely szerint az 1953. évinél kereken 50%-kal csapadékosabb 1952. évben a Felső-Szinva közvetlen vízgyűjtőjén közel 40%-kal bővebb volt a források vízhozama is, ugyanakkor a Garadna vízgyűjtőjén 7%-kal kevesebb vizet adtak a források 1952-ben, mint a sokkal kevesebb csapadékú következő évben. Úgy látszik, hogy esetenként a bükki karszt vízzel való teltségé-