Hidrológiai Közlöny 1960 (40. évfolyam)

2. szám - Erdélyi Mihály: A Hajdúság vízföldtana

100 Hidrológiai Közlöny 1960. 2. sz. Erdélyi M.: A Hajdúság vízföldtana ugyancsak a macsi fúrás részletes vizsgálatától várhatjuk. Több É—D-i irányú meder haladhatott át a Hajdúságon, talán egy ideig még a felső-pleiszto­cénben is. A legfontosabb ilyen medret a Hajdú­böszörmény és Debrecen közötti völgy jelezheti. Az 1. ábrán a szintvonalak ezt a még ma is jól látható völgy maradványt jól mutatják. Talán Urbancsek egyik ősi medre halad Hajdúböszörmény Ny-i szomszédságától Debrecen felé a mai Macsi víz mentén. Ez a meder Debrecen területén talál­hozhatott a hajdúsági elválasztó terület K-i széle előtti folyóval. Debrecenben kevés fúrás éri el a felső-pannó­niai összletet. A folyóvízi üledékképződés már korán, a pleisztocén elején kezdődhetett. Csak egyetlen fúrás (2. ábra, 168. az.) harántolta a város Ny-i peremén a felső-pannóniai üledék talajosodott felszínét. A pleisztocén szelvény mélyebb részében igen sok a durva homok- és aprókavics réteg, a vízmű kútjainak vízadó szintjei. Feljebb a szel­vényben mind több a finomszemű réteg. Ez a fino­modás jellemző a Nyírségre is. A fokozatos fel­töltés miatt csak a finomabb üledéket vihette messzebbre az északról jövő vízrendszer, amely korábban még kavicsot is hozott Debrecen vidé­kére. Ez az oka annak, hogy a Nyírségben a 100 m-ig terjedő mélységű kutak csak kevés vizet ad­nak a finomszemű és vékony homokrétegekből. A fiatal peremsiillyedékek kialakulásával pedig a terület legnagyobb része az árvízszint fölé került. A Debrecen irányába tartó nagyobb folyórendszer a felső-pleisztocénig lehetett meg, mert a Hajdú­ságban és a Macsi ér környékén a finom folyóvízi homok és az idősebb pleisztocén felett a felszínen lösz található. A kőzetpor tehát már az ártér fölé emelkedő területre hullott s alakult ott lösszé. A felső-pleisztocénben történt kiemelkedés térítette el tehát a Hajdúságon is talán áthaladó kevés É—D-i folyót, szüntette meg a folyóvízi üledékképződést és tette lehetővé azt, hogy ezeket az eolikus takaró (lösz és futóhomok) boríthassa be. Borsy Zoltán egyetemi adjunktus Újfehértótól D-re a felszínen 150 m magasan felső-pleisztocén helyzetű folyóvízi homokot talált. Ha ezt, a nor­mális lejtést figyelembe véve, kapcsolatba hozzuk a Hegyalja peremének felső-pleisztocén teraszka­vics szintjeivel, akkor 40 m-es kiemelkedéssel kell számolni a Hajdúböszörménytől K-re lévő mai nyírségi vízválasztó területén. Ez a kiemelkedés a felső-pleisztocén legvégén történhetett. Ha a felső-pleisztocén elején lett volna, vastagabb, talajszintekkel osztott lösz hal­mozódott volna fel a Hajdúságban (olyan, mint a Dunántúlon) . A Hajdúság lösze pedig „alföldi" típusú vékony, egységes, a felső-pleisztocén klíma­ingadozásait nem mutatja, feltehetőleg a pleiszto­cén legvégén keletkezhetett. Ugyanez áll a Nyírségre is, ahol a holocén futóhomok alatt és nagy területen futóhomok nél­kül a felszínen meszes löszös homok van. Ennek fekűje még folyami homok. A löszös jelleg az oka annak, hogy a Nyírségen búzatermelés lehetséges. A futóhomok alatti meszes, löszös homok pedig zárja a vizet, megakadályozza a homokos altalaj teljes kiszáradását s alapja a híres szabolcsi alma­termelésnek. A Hajdúság kiemelkedése nem volt egyen­letes. Különösen a szélein volt kisebb mértékű, ahol esetleg meg is süllyedt. A kiemelkedés és az egyúttal keletkező peremi süllyedékek (Rétköz, Bodrogköz és a mai Tisza helyét rögzítő kis dep­ressziók- egész sora) a régi vízrendszer pusztulá­sát — a Tisza mai medrének kialakulását — csak gyorsították. A Hortobágyon és a tőle északra levő terü­leten a felszín mindenütt pleisztocén korú, holo­cén üledék alig akad. A Tisza a pleisztocén fel­színbe vágódik be, gyakran felső-pleisztocén korú mammutcsontokat mos ki partjából. Nagyon fiatal tehát a mai Tisza, talán óholocén korú [14, 15, 16]. A Kadarcs és az Ér kanyarulatait csak a mainál sokkal nagyobb, bővizű folyó hozhatta létre (1. ábra). A felső-tiszántúli, pleisztocénvégi vízrend­szert először Sümeghy J. írta le és ábrázolta [15 p. 331. A Földtani Intézet azért végeztette a két kutató magfúrást, hogy feltárja a Hajdúság magas helyzetű és környezete mélyebb helyzetű területének rétegsorát, felderítse a víznyerés le­hetőségét az eddig szokásos kútmélység alatti rétegekből. A Tiszántúl északi felében ezek az első vízföldtani céllal készült kutatófúrások (2. ábra, a és 63. fúrás). A két magfúrás távolsága egymástól lég­vonalban 60 km, mégis felső-pannóniai szelvé­nyük azonos kifej lődésű és ezért azonosítható rétegcsoportjaik vannak, noha a hajdúsági fúrás­ban ezek a szintek magasabb tengerszint felett helyezkednek el. A szintkülönbséget a pleiszto­cénkorú mozgás hozta létre. A posztpannóniai hegységszerkezeti mozgá­soknak igen jó bizonyítékait szolgáltatja mindkét fúrás. Ugyanis az egész felső pannóniai szelvé­nyükben sok a sík és karélyos csúszási felszín, a keményebb rétegekben a kalcittal kitöltött repe­dés és kőzetrés. Különösen a macsi fúrásban sok a kőzetrés és a csúszási felület. Néha egészen breccsaszerű az anyag. Ezek a jelenségek azonban nemcsak az agyag és homokosagyag, de az agya­gos homok és laza homokkő rétegekben is igen bőven mutatkoznak. Ez kizárja, legalábbis az esetek egy részében azt, hogy a csúszási felületek az üledék felhalmozódása közben történt rogyá­sokkal keletkezhettek volna. A posztpannóniai mozgások sokkal döntőbb bizonyítéka azonban az, hogy a macsi fúrás igen jól rétegzett magmintáin több rétegdőlést mér­hettem. A legpontosabb mérési adatok -: (150— 153 m : 2°, 3°, 225—226,5 m : 5°, 328,6—330,0 m : 6°). Összefoglalás A Hajdúság az Alföld posztpannóniai süllye­dékterületeivel ellentétben hosszú időn áty talán a pleisztocén feléig pusztuló felszínű volt. A felső­pannóniai tavi, mocsári agyagos rétegösszlet fel­színe ekkor vörösagyaggá mállott.

Next

/
Thumbnails
Contents