Hidrológiai Közlöny 1957 (37. évfolyam)

1. szám - Dr. Bauer Jenő: A finn-rendszerű szaunafürdők és létesítésük lehetőségei Magyarországon

Hidrológiai Közlöny 37. évf. 1957. 2. sz. 86 Az ősi finn szauna használatának létjogosultsága nemcsak sportszempontból, hanem általános higiénés szempontból is indokoltnak látszik. A kérdés érdekli a sportembereket, az orvosokat ós az építészeket. Szerző tanulmánya megkönnyíti a szauna vitában az állásfoglalást. A finn-rendszerű szaunafürdők és létesítésük lehetőségei Magyarországon dr. BAUER JENŐ A szaunafürdő Észak-Európa erdős övezetében ina is elevenen élő ősi hagyománya európai fürdőkultúránknak. Az utóbbi két évtized során a modern balneológia is felfigyelt a szaunára, amelynek gyógyászati lehetőségeit ma már mélyreható vizsgálatok keretében tanulmányozza. Finnország sportolói az 1936. évi berlini olimpián mutattak példát erre az egyszerű fürdőmódra, amely egyrészt a sportolók erőnlétének kitűnő szolgálatot tett, s amely • másrészt — mint ezt az időközben végzett balneológiai kutatások igazolták — az edzés és a therápia eszközeként is igen hathatósnak bizonyult. A szauna nagy egyszerűségénél és olcsóságánál fogva alkalmas a falu fürdőkultúrájának fellendítésére olyan helyen is, ahol a fürdés télinyári lehetőségei eddig alig állottak rendelkezésre. Ezért gyógyvizekben gazdag, de a vidéki néphigiéné szempontjából jelentős korszerűsítésre váró hazánkban is foglalkozni kell a szauna meghonosításának és elterjesztésének a lehetőségeivel. Az eredményes külföldi példák is követésre indítanak ; tudjuk, hogy a szauna-típusú fürdőket évszázadok óta használó Finnországon, a Skandináv államokon, valamint Oroszországon kívül a szauna az 1940-es évek óta Közép-Európa felé is jelentős terjeszkedésnek indult, amit a Svájcban és Németországban létesült városi és vidéki szaunafürdők százai igazolnak. Néhány évvel ezelőtt (1949—50-ben) a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából egy 10 tagú munkaközösség

1 kidolgozta a Budapesti Műszaki Egyetem 2. sz. Épülettervezési Tanszékén a magyar vidék fürdőkultúrájának fellendítése céljából a legegyszerűbb, hazánkban alkalmazható népfürdőtípusok terveit, amelyek keretében szauna típus-tervek kidolgozására is sor került. Ezek a tervek a Hidrológiai Közlöny 1950. évi XXX. évf. 9—10. számában nyilvánosságra kerülték. Azóta a szaunakérdés újabb pozitív felvetődését jelentette az, hogy sok külföldi sikert elért olimpiai sportolóink részéről mutatkozott érdeklődés a szauna meghonosításának gondolata iránt. Ennek az érdeklődésnek az eredményeként történt kísérlet 1952-ben a tóvároskerti (tatai) edzőtáborban egy szerényebb sport-szauna létesítésére és ennek az érdeklődésnek eredményeként indult meg a budapesti Népstadionnal összefüggő öltözőépületben egy korszerű szauna építkezése is. 1 A dr. Kiss Tibor által vezetett munkaközösség tagjai: dr. Bauer Jenő, Borosnyai Pál, Csorba Emánuel, dr. Kiss Tibor, Miklósfy Fedor, Pogány István, Schmiedl Ferenc, Szőke Andor, Tomory László, Wettstein János. Tekintettel arra, hogy a szaunafürdő magyar nyelvű irodalma csekély és alig ismert, szükségesnek látszik a szauna fogalmának pontosabb körülírása. Azt mondhatjuk, hogy a szauna olyan, eredetileg Észak-Európa erdős övezetében honos népi eredetű izzasztófürdő, amelynél a hidegmeleg edzés erélyes formáját alkalmazzák, a hőés a gőzfejlesztés ősi technikájának (kövek izzításának és vízzel való locsolásának) igénybevétele mellett. Mint fontos járulékos tényező szerepel a finn típusú szaunánál a tűzhelykövek több-kevesebb radioaktív kisugárzása és a masszázshoz használt nyirfalomb-kötegek bőringerlő, hisztamin-képző hatása. Arra nézve mindmáig nincsen biztos adat, hogy ez az évezredes múltú fürdő finn-ugor, szláv, vagy germán eredetű törzsek találékonyságának köszönheti-e a keletkezését. Mindenesetre a szauna története a régi orosz, finn, norvég stb. izzasztófürdők ősi kapcsolatairól, technikájuk és kialakulásuk szoros egybefonódásáról tanúskodik. így például G. Retzius svéd kutató „Finnland" (Berlin, 1885), c. munkájában a szaunáról így ír : ,,E különleges gőzfürdők berendezése és szokása, amint azt az itteni kutatók állítják, ősrégi idők előtt kívülről jött az országba, — vajon skandináv, vagy szláv szomszédoktól, az nem dönthető el". Felix Genzmer „Bade- und Schwimmanstallten" (Berlin, 1885) c. munkájában az időszámításunk után 948 körül Spanyolországban élt (nyilván mór eredetű) Mas'Udi munkáiból idéz. Utóbbi szerint „a szlávoknak nincsenek fürdőik, de fából ácsoltak házikókat, amelyek réseit mohával kitömték. A kunyhó egyik sarkában egy tűzhelyet építettek kövekből és egy nyílást hagytak felette a füst számára. Amikor a tűzhely elég tüzes volt, becsukták a szellőzőnyílást és az ajtót. A szobában levő vizes edényekből akkor vizet öntöttek az izzó tűzhelyre, mire gőz szállt fel, minden fürdőző kezében egy szénacsomót tartott, amivel mintegy legyezte magát s a forró levegőt maga felé hajtotta." Genzmer szerint hasonlóak lehettek a szkita népek fürdői, amelyekről Herodotos ír. (Herodotos IV. 75.) Anélkül, hogy a szkíták („szittyák") és honfoglaló őseink egymáshoz való viszonyának történeti problémájára itt kitérhetnénk, meg kell jegyeznünk, hogy hegyes-erdős vidékeinken — főleg Erdélyben — találkozunk az ősi, kövek tüzesítésével kapcsolatos fürdőmód nyomaival. Ilyen az erdélyi, többfelé ismert népi fürdőmód : a „szejke". Ennél a többnyire szénsavas források vizét fakádakba vezetik ós 15—20 kg-os köveket fenyőmáglyán felizzítva a fürdővízbe dobnak a víz forrósítása céljából. Fontos történeti forrásunk még az orosz Nestor krónika, amely az oroszok egyik hittérítőjének, Szt. Andrásnak római zarándokútjárói számol be. Az i. u. XI. századból szármezó feljegyzés így szól : „Utazásom közben a szlávok országában érdekes dolgokat tapasztaltam. Láttam fából épült fürdőszobákat, amelyeket erősen felhevítenek, azután valamennyien meztelenül bemennek. A hátukra melegvizet öntenek, friss nyírfalombot vesznek a kezükbe, amivel aztán csaknem félholtra paskolják magukat. Azután hideg vízzel öntözik