Hidrológiai Közlöny 1955 (35. évfolyam)

7-8. szám - Bánk István: Ipari vízfogyasztási normák

278 Hidrológiai Közlöny 35. évf. 1955. 7—8. sz. Bánk I.: Ipari vízfogyasztási normák leg kb. 460 iparcikkre kidolgozott irányérték áll rendelkezésünkre, amelyeket 1400 adat alapján dolgoztunk fel. Ez azt jelenti, hogy nagy átlagban egyegy iparcikk irányértékét mindössze 3 adat alapján alakítottuk ki. Ebből egyszersmind az is következik, hogy relatíve kevésszámú adat folytán még további finomításra van szükség. A meglévő szabvány további fejlesztésére és kialakítására az alábbiakban kívánok néhány szempontot megadni. Ismerve a hazai ipartelepek vízmérővel való ellátottságát, sorrendben első ütemként azoknak az iparcikkeknek vízfogyasztási irányértékeit (normatíváit) kell kialakítani, illetőleg tovább finomítani, amelyek az iparvállalatok (üzemek) egyetlen, vagy fatermékeit képezik. Ezekben az esetekben ugyanis a termelt főbb cikkek egységének előállításához felhasznált vízmennyiségek a teljes ipari vízfogyasztásból egyszerű számtani művelet útján könnyen kiszámíthatók. Erre az eljárásra azért van szükség, mert — mint már az előzőkben említettem — igen sok ipartelep még az összes vízfogyasztását sem tudja közvetlenül mérni s legtöbbször csak közvetve — szívattyúteljesítmények stb. útján — szolgáltatnak adatot. Az így kiszámított, illetőleg mért irányértékek magukban foglalnák — a gyártási tech nológiához szükséges vízmennyiségen kívül— a segédüzemek vízfogyasztását is. Pl. az erőművek legnagyobb vízfogyasztó helye a kondenzátor, kisebb vízmennyiség kell még a csapágyhűtéshez, a salak eltávolításához és a kazánok táplálásához. Ha tehát az összes fogyasztott friss (nyers) pótvízmennyiséget mérik és azt kWó-ra vonatkoztatják, akkor az erőmű összes ipari vízszükségletének fajlagos értékét kapják meg. Természetesen a későbbiek folyamán, amikor már továbbfinomítjuk az irányértékeket és kifejezetten normákat kívánunk kialakítani, akkor már minden egyes üzemrész vízfogyasztását külön-külön kell mérni. Ennek lehetővé tételéhez mindenekelőtt szükséges, hogy az ország vízmérőszükségletét felmérjük és a vízmérők gyártásához megfelelő kapacitást biztosítsunk. Ezeken kívül biztosítanunk kell a vízmérőberendezések — nem kis gondot jelentő — beépítésének lehetőségét is. Felmerül még az a kérdés is, hogy a fogyasztott vízmennyiséget a kész termékre, vagy a feldolgozandó nyersanyagra, vagy esetleg a munkafolyamatra (termelés fázisára) vonatkoztassuk-e. Ezt a kérdést célszerű iparági sajátosság szerint eldönteni. Ajánlatos azonban, hogy a vonatkoztatott (alapul vett) egység az iparvállalat (üzem, ipartelep ) termelési tervében szereplő, vagy abból könnyen kiszámítható egység legyen. így pl. a feldolgozandó nyersanyagra vonatkoztatják nemcsak a fogyasztott vizet, hanem a többi felhasznált anyagot is : a cukorgyártásnál, a keményítőgyártásnál, a papírgyártásnál ; munkafolyamatra pedig : az ásványolajfeldolgozásnál, olvasztóknál stb. Magam a későbbi fejlődés vonalán a kész termékre vonatkoztatott fogyasztott vízmennyiség mérését tartom helyesnek. Ugyanis, ha valamelyik gyár termelése iránt érdeklődünk, elsősorban az érdekel minket, hogy hány torma cukrot, keményítőt, paraffint, stb. gyártott. Vagy pl., ha egy ásványolajfeldolgozó üzemet akarunk létesíteni, ismerni kell, hogy mennyi a feldolgozandó olaj', s milyen végterftféket kívánnak előállítani. így, ahol csak fehérárút termelnek, a fajlagos vízfogyasztás 6,3 m

3/t, ahol pedig mindent feldolgoznak a végtermékig — a paraffingyártásig — ott az irányérték 20 m

3/t. Megint másképpen alakul ez az irányérték ott, ahol főleg fehérárút állítanak elő, s ezenfelül krakk- és speciális benzint is készítenek. Ebben az esetben az irányérték 11,9 m

3/t. A példákból látható, hogy jobb megoldás a végtermékre vonatkoztatni a fogyasztott vízmennyiséget, ami kétségtelenül nehezebb feladatot jelent. Örvendetes tény, hogy a fejlődés eredményeként — így a papíriparban és az ásványolajiparban — már beépítik a vízfogyasztásokat az energetikusok a vállalatok termelési tervébe, a papírgyáraknál pedig több helyen tapasztaltam, hogy Shankay diagrammot is készítettek a vízgazdálkodásról (Csepeli Papírgyárban 1952.). Igen lényeges szempont az irányértékek kialakításánál, hogy a vízforgatás lehetőségeit megvizsgálják és lehetőség szerint bevezessék. Meg kell tehát vizsgálni, hogy az egyszer, már felhasznált vizeket újra felhasználják-e. Példa erre a hőerőmű, amelynek vízfogyasztása — a korábban említettek szerint — frissvízhűtés esetén 350 1/kWó, míg a hűtőtorony alkalmazása esetén ez az érték kb. 6 1/kWó-ra csökken. Másik példa : 1 tonna paradicsomsűrítmény készítéséhez vízforgatással 6 m

3, vízforgatás nélkül pedig 96 m

3 víz szükséges. A vízforgatás mellett — amely a vízigény nagyságára döntő hatású lehet — okvetlenül szükséges még a víz minőségének megjelölése is. A forgatás és a vízminőség szorosan kapcsolódik egymásba. Legtöbb esetben, ha a hűtővizeket újból felhasználják, hűtőtornyot iktatnak be, s ugyanakkor a vizet lágyítják. Miután a lágyítás a gyakorlatban együttjár a víz szűrésével is, tehát a lágyítást és szűrést a vízforgatás fogalmának magában kell foglalnia. Az élelmiszeripar területén, a hűtőházaknál a kívánt vízminőség : az „ivóvízminőség". „Ivóvízminőség" esetén OKI előírások szerint a hőfoknak 5—15 C°-nak kell lennie. Hűtőházaknál pedig a hűtés céljaira felhasznált víz hőmérséklete lehetőleg 18 C°-on alul legyen. Ugyanez a helyzet a vas, mangánszennyeződésmentesség és a csíramentesség tekintetében, amelyet az „ivóvízminőség" ugyancsak előír. Összefoglalva: a vízminőség és a vízforgatás megjelölésére az irányértékek kialakításánál és további finomításánál szükség van. Fontos szempontot jelentenek még az irányértékek kialakításánál és finomításánál a fogyasztásnál fellépő csúcsok. Jelenleg, amidőn vízmérleget állítunk fel az iparvállalatok vízellátásának biztosításához, általában a maximális igényeket és a minimális vízhozamokat vesszük figyelembe. A normatívák kialakításánál is célszerű ezt a gyakorlatot figyelembe venni és ebből a célból a maximális napi fogyasztások idejére is külön irányértékeket kialakítani. Miután az évi átlagos fogyasztás alapján kialakított irányértékek további fejlesztés szempontjából megfelelőbb támpontot