Hidrológiai Közlöny 1955 (35. évfolyam)

1-2. szám - Juhász József: Felszín alatti vízkészletünk

Juhász J.: Felszínalatti vízkészletünk Hidrológiai Közlöny 35. évf. 1955. 1—2. sz. 25 táplálkozik, tehát a kitermeléssel nem egyszerűen fogyó, hanem bizonyos mértékig regenerálódó, megújuló készlettel van dolgunk. Ebből közvetlenül adódik, hogy ne a vízadórétegekben tárolt vízmennyiség megadására törekedjünk, hanem azt a vízmennyiséget keressük, amely utánpótlódik, így a tulajdonképpeni készlethez tehát nem is nyúlunk. Mi is ezen az alapon igyekeztünk meghatározni vízkészletünket, helyesebben azt a földalatti vizeinkből elvehető maximális hozamot, amely még utánpótlódik. Ferencz Károly szerint a hidrollógiai egyensúly megbontása nélkül Alföldünkön a 100 m-nél sekélyebb rétegekből 650—1000 l/perc vehető ki km

2-ként, a száz méternél mélyebbekből pedig rétegenként 1000—1500 l/p/km

2. Schmidt E. Róbert szerint 1000—1500, sőt 2000 1/p/km

2 értékénél sem borul fel tapasztalat szerint a hidrológiai egyensúly. A karsztvizeknél a Műegyetem Ásvány- és Földtani Tanszékének, valmint Kessler Hubert főmérnöknek kb. egyező adatai alapján a csapadék sokévi átlagának 33%-a, egységesen 250 mm vehető kitermelhetőnek. A karsztterületek utánpótlódó vízkészlete — tekintve, hogy a fenti érték számos méréssel lett alátámasztva — reálisnak vehető. Horusitzky Ferenc professzor szerint ez az érték minimumnak tekintendő, minthogy véleménye szerint hazai karszttömegeink nagyrésze a mélybesüllyedt triász fekün keresztül a nyugati és déli hatalmas karszttömegekből is számottevő utánpótlást kaphat. Kétségtelenül biztonsággal járunk el, ha karsztterületeinken csak a csapadékból pótlódó vízmennyiséget vesszük figyelembe. Nehezebb a kérdés mélységi vízcinknél. Itt ugyanis az utánpótlódás még egyáltalán nincsen tisztázva. Jelenlegi viszonyaink között, amikor még egyes vízadó rétegeink csak igen kismértékben vannak terhelve az elméletileg lehetségeshez képest, a tapasztalatok szerint valóban 1000—2000 1/p/km

2 körül van az a kitermelhető vízhozam, amely mellett a tápláló réteg hidrológiai egyensúlya még nem bomlik meg, s ez igaz is marad mindaddig, amíg a rétegek kiaknázása túlságosan nem haladt előre. (Pl. Tortyogó). A számítás adta adatok szerint azonban, ha mi a maximálisan kivehető vízhozamot keressük a réteg teljes terhelése mellett, akkor már ezek a számok túlságosan nagynak látszanak. Gondoljunk csak arra, hogy rétegvizeink legnagyobb része felett talajvíz helyezkedik el. amely többé-kevésbé jó vízzáró feküre telepszik. Legalábbis ezt mutatja például a Tiszavölgy déli részén végzett igen alapos és terjedelmes sedély földtani és talajmechanikai felvétel. Ugyanakkor a mélyebb víztartószintek fölött is bőven találunk vastagabb-vékonyabb agyagrétegeket egyes kivételes területtől eltekintve. Számos kutató vizsgálataiból is kitűnik és saját tanulmányaim is igazolják, hogy a felső — vagy másképpen első állandó — talajvíz a lehulló csapadékot gyakorlatilag felemészti. Tehát még ha feltételeznénk is közlekedést az agyagrétegeken keresztül, gyakorlatilag nincs ami közlekedjék. A peremi felszínrebukkanásoknál való töltődés elgondolása nagyon tetszetős megoldását adná ennek a kérdésnek. Sajnos azonban egyrészt a peremi talajvizek vízháztartása valószínűleg nem sokkal kedvezőbb a medence belsejében lévőkénél, másrészt pedig a rendesen igen keskeny sávban kibukkanó és a medence belseje felé számos szerkezeti vonallal szétszabdalt rétegsorokba aligha juthat be annyi víz, hogy azt a medence belsejében nagymértékben meg lehetne csapolni, hiszen a peremeken sem esik legfeljebb 30—40%-kal több csapadék, mint az Alföldön. Véleményem szerint a mélyebb rétegek vizeinek felszíni pótlása komoly vízkivételekkel szemben gyakorlatilag elenyésző. A vízkészletpótlás egyetlen lehetséges módja maradna a mélyből tektonikai vonalak mentén felnyomuló juvenilis víz. Ennek egyik utánpótlódási lehetősége a juvenilis magma izzadmányok, másik pedig a medence-peremi karsztos rögökből a medence feküjében lévő mélyebb tagok útján való utánpótlódás. Mindkettő teljesen bizonytalan mennyiségű. Míg az elsőről egyáltalán semmit sem tudunk, addig a második feltétlenül létezik, de hazai biztos tapasztalataink szerint csak a karsztrögök lába közelében települt durva harmadkori üledékekben, Végül egy harmadik utánpótlódási lehetőség a medence süllyedése folytán a nyomásnövekedés miatta mélyebb rétegek hézagtérfogatának csökkenése következtében belőlük kipréselődött vízmennyiség a dehidratizációs víz. Schmidt E. Róbert egyetemi magántanár véleménye és számítása szerint a pannon óta így utánpótlódó víz legfeljebb 1 l/p/km

2-nék felel meg. Ezek a kérdések még alaposan megvizsgálva nincsenek, ezért biztosan állítani semmit sem lehet. Amennyiben azonban azokra az ismereteinkre gondolunk, amelyek régen fúrt artézi kútjaink lassú, de mindenütt bekövetkező nyomáscsökkenésére mutatnak, — itt persze elsősorban nem a gázos rétegek kútjaira gondolok — nagyon félő az, hogy artézikútjainkkal tulajdonképpen már eddig is a Kárpátmedence rétegeiben geológiai idők alatt felhalmozódott — fosszilis — vízkészlethez nyúltunk hozzá s az eddigi csekély figyelmeztetés abból ered, hogy egy-egy réteget még csak kevéssé terheltünk meg. Amikor azonban városaink és ipartelepeink jelentős fejlesztését tűzzük magunk elé, egyre nagyobb mértékben nyúlunk hozzá ehhez a készlethez. Schmidt E. Róbert, Horusitzky Ferenc, Pávay Vajna Ferenc, Papp Ferenc és még számos kutató kimutat utánpótlódást különböző kisebb területeken a pótlódás valamely fentebb