Hidrológiai Közlöny 1955 (35. évfolyam)

5-6. szám - Jegyzőkönyv

Könyvismertetés Tápay I.úszló—Szalay Miklós: Árvízvédelmi kézikönyv. Közlekedési Kiadó, Budapest, 1954. — 331 oldal, 168 ábrával és 27 képpel. Ára 45 Ft. A szerzők az áiimentesítéssel (tervezés, kivitel) és az árvédekezéssel foglalkozó mérnököknek, technikusoknak, gátőröknek olyan segédeszközt kívántak a kézikönyvvel nyújtani, amelyből — esetleg nagyobb gyakorlottság és tapasztalat hiányában is — tájékoztatást szerezhetnek feladatukhoz. Kétségtelen, hogy az ármentesítés és árvízvédelmi biztonság elsőrendű országos érdek, mert a kereken 3 millió ha-nyi mentesített területen a termelés biztosítása az ország jólétének és fejlődésének alapja. Ezért van feltétlenül szükség árvízvédelmi kézikönyvre, Kézikönyvről lévén szó, melynek adatait a tervező és védekező egyaránt fel kívánja használni, illetőleg védekezési eljárások esetén a gyakorlatban alkalmazni: fontos, hogy a benne foglaltak helyesen legyenek megállapítva. A kézikönyv jóformán minden, az árvízvédelemmel összefüggő kérdésre kiterjed, összeállítása nagy munkát igényel, éppen ezért az érdekeltek örömmel fogadták a megjelenését. A tárgy fontosságára tekintettel mégis szükségesnek mutatkozik, hogy rámutassunk egyes hiányosságokra, melyek egy esetleges újabb kiadásnál pótolhatók. Így pl. a bevezető részben a gátszakadások kimutatásából hiányoznak az 1897.. 1899., 1920., 1926. évben bekövetkezett dunai gátszakadások, és az sem tűnik ki belőle, hogy hol, melyik folyón voltak a gátszakadások. Célszerű lett volna a dunavölgyi és tiszavölgyi gátszakadásokat külön kimutatásban feltüntetni, hogy ezáltal is szemléltetőbbé váljék az árvizek jellegzetessége. Az árvizek hidrológiája és hidraulikája c. rész egyaránt érinti a tervező és védekező mérnököt. Az árvizek időszakos megjelenése című fejezetben célszerűbb lett volna néhány jellegzetes hazai vízmérceállomásról a 2. és 3. ábrán bemutatotthoz hasonló grafikonokat közölni az évi legnagyobb vízállásokról. (Az 1. ábrán bemutatott grafikon csak a budapesti + 800-on felüli vízállásokat tünteti fel, és mivel a vízszintes tengely 750 cm-nek felel meg. megtévesztő.) Az évi legnagyobb vízállás előfordulási valószínűsége (4. ábra) csak elméleti jellegű és belőle nem lehet megnyugtató következtetéseket levonni, mint ahogy a kézikönyv is megjegyzi, hogy a valószínűségi számítás alaklmazása a töltések koronamagasságának meghatározásánál rendkívüli óvatosságot kíván. A védekező mérnököt elsősorban az érdekli, milyen magas vízzel lehet számolni, továbbá, hogy mikorra várható a tetőzés, és végül meddig tart az árhullám levonulása. Az előrejelzéshez javasolt mércekapcsolati vonalak megszerkesztésénél fontos, hogy valóban összefüggő vízállások legyenek feldolgozva, vagyis figyelembe vegyük az esetleges töltésszakadás okozta hatásokat, mert különben helytelen következtetésekre jutunk. így pl. a 12. ábrán a + 960 cm-es pozsonyi vízállás a + 720 cm-es komáromi vízállással van kapcsolva, ami helytelen, mert a 970-es pozsonyi vízállást az 1899. évi szeptemberi árhullám okozta, amikor a Felső-Duna töltései átszakadtak és Komáromnál 688 cm-es vízállással tetőzött a víz. Ezzel szemben a 720-as komáromi vízállás az 1923. februári, töltésszakadás nélküli árhullámnál következett be. amely Pozsonyban + 886 cm-nél tetőzött. Célszerű a mércekapcsolást hossz-szelvényszerűen felrakni, feltüntetve a különböző árhullámok tetőzési magasságát. Az ilyen ábra alapján figyelembe vehető a tetőzést befolyásoló medertelítettség, az árhullámok egymásra szaladása stb. A leérkezési időre vonatkozólag tájékoztatásként jó lett volna néhány nagy folyóra a leghosszabb, az átlagos és legrövidebb időt közölni. A II—V. táblázatban közölt tartóssági adatokat is csak átlagos értékűeknek lehet tekinteni, és nem szolgálhatnak alapul a méretezésnél. így pl. Mohácson a 90%-on felüli vízállás tartósságaként 9 napot tüntet fel a kézikönyv, ezzel szemben 1926-ban 36 napig tartott ez a magas vízállás. Az árvízhozam megállapításához felsorolt néhány képlet legfeljebb csak durva megközelítést ad. A nagy vízgyűjtőterületekről leérkezhető maximális vízhozamot számítással nem lehet megállapítani; a töltésezett folyóknál ez nem is annyira fontos. Tudjuk, hogy a maximális vízhozam megelőzi a vízállás tetőzését, vagyis a tetőzésnél a sebesség csökkenése miatt már kevesebb víz folyik át a mederszelvényen. A vízhozamokra a Vízrajzi Évkönyvekben közölt vízhozamgörbékből lehet következtetni. Kisebb vízfolyások szabályozása amúgyis a vízgyűjtőterület és az éghajlati viszonyok előzetes tanulmányozását igényli, hogy a szakirodalomban előforduló képletek valamelyikét, a lefolyási tényező értékeinek ismeretében, a vízhozamot megállapítsuk. Itt a mértékadónak tekintett ismétlődési gyakoriság is döntő lehet. Hasonló megjegyzést kell tenni a szivárgási görbére vonatkozóan közölt képlet használatára. Bár a kézikönyv szerint a modellkísérletek igazolták a közölt elmélet helytállóságát, a természetben észleltek nem egyeznek a modellkísérleti értékekkel, mert ezek a feltételek. amelyekre a szivárgási görbe egyenlete vonatkozik, a természetben nincsenek meg. A valóságban a számítottnál sokkal kedvezőtlenebb a szivárgási görbe. A szivárgási görbe alakjának végleges meghatározása még számos tapasztalati adat feldolgozását igényli. A töltés keresztszelvényének a könyvben közölt képlettel való méretezése, hogy a szivárgási görbe ne lépjen ki a szelvényből, nem helyes. A kézikönyv ettől függetlenül közli az előzetes és javasolt töltéskeresztszelvény méreteket, amelyeket évtizedes tapasztalatok alapján állapítottak meg. A szerzők rámutatnak arra, hogy ma már nem tervezhetünk töltéseket talajmechanikai előtanulmányok nélkül, mert töltésszakadást nem csak a rossz töltés, de a rossz altalaj is okozhat. A kézikönyv a hidraulikus talajtörések szempontjából veszélyes holtmeder-keresztezéseknél a holtmeder feltüntetését javasolja a töltés mindkét oldalán 6—6 m szélességben. Mivel túl nagy érdekek fűződnek a töltésszakadások megakadályozásához, célszerűbb ezt a méretet 8—10 m-re növelni és a mentett oldalon, a holt mederben, még külön szorítótöltést építeni, mely a terep fölé emelkedik. A könyv gyakorlati része ismerteti az árvízvédelemre vonatkozó rendeleteket és előírásokat, felsorolja az előírt védanyagot és felszerelést. A védekezés módszerei című fejezetben pedig ismerteti a különböző védekezési eljárásokat. Részletesebb tárgyalásukra itt nem térhetünk ki, csupán a töltésszakadás elfogadását kívánom megemlíeni, mint a védekezés legnehezebb feladatát. Sikerre csak az esetben lehet kilátás, ha a szakadás mérve hosszban és mélységben nem nagy, és a kiömlő víz sebessége az elzárási munkák elvégzését lehetővé teszi. Azért rendkívül fontos a szakadás bővülésének meggátlása Hidraulikus talajtörésnél a szakadás gyors elfogása a legtöbb esetben lehetetlen. A felvonulás, és különösen a nagy tömegű anyagnak a helyszínére való szállítása néhány napot igényel, mely idő alatt a szakadás állandóan nő. A legjobb preventív intézkedés a jól megalapozott töltésépítés. Már e rövid ismertetés is mutatja, milyen nagy anyagot ölel fel a kézikönyv. A benne foglaltak — kellő bírálat mellett — jó tájékoztatást nyújtanak az árvízvédelemben érdekelteknek. Böhm János