Hidrológiai Közlöny 1954 (34. évfolyam)
9-10. szám - Dr. Papp Szilárd: Fúrt kutak korróziója és a védekezés módja
!fJ f6 Hidrológiai Közlöny. 34. évf. 1954. 9—10. sz. Papp Sz.: Fúrott kutak korróziója a lehetősége, ami a vas tönkremeneteléhez vezet. Csak ólomtartalmú ón alkalmas arra, hogy a vason tömör bevonatot képezzen. Az ólomtartalmú ón használatának azonban ivóvízellátás esetében már egészségügyi akadályai lehetnek. Amint látjuk, agresszív vizek feltárására és vezetésére vas- és acélcsövek nem minden tekintetben alkalmasak, mert a cső anyaga erősen korrodálódik és a víz kellemetlen tulajdonságokat vesz fel. Ezért olyan csöveket kellene alkalmazni, amelynek anyaga valamilyen a vasnál kisebb potenciájú fém, pl. a réz vagy ón. Természetesen ezek használatának gazdasági akadályai vannak. A piacra került rozsdamentes acél és a réznikkel-ötvözet ideális anyag volna, gazdasági okok azonban használatát egyelőre úgyszólván lehetetlenné teszik. A korrózióvédelemben a nem fémes bevonatok is szerepet játszanak. Ezen a téren a nagyszámú kátrányféleség közül a kőszénkátránynak van a legnagyobb jelentősége, bár ivóvízellátás esetében zavarokat okozhat a víz ízének és színének megváltozása. Alkalikusan reagáló vizek határozott citromsárga színt kapnak a kátránytól. A kátránybevonat a víz oxigéntartalmát csökkentve vasoldódást is idézhet elő, sőt bizonyos körülmények között még kénhidrogén fejlődés is felléphet. Ez az eset fordult elő az elmúlt esztendőben egyik városunkban is, ahol újonnan beépített kátránnyal bevont vasnyomócsőben következett be hosszú időn keresztül a kénhidrogénfejlődés. A csőnek állandó öblítése a kilúgzást siettette, de még így is hoszszú ideig tartott, amíg a kénhidrogén a vízből teljesen eltűnt. Ha az ilyen zavarok megszüntetését gyorsítani kívánjuk, akkor az oxidációt káliumpermanganáttal való kezeléssel megyorsíthatjuk. Természetesen ez a kezelés meglehetősen drága. Ezért csővédelem céljára legalkalmasabb a kén és fenolmentes mosott kátrány. Acélcsövek védelmére legtöbb esetben bitumen bevonatot alkalmazunk. A bitumen fenoloktól és más ízt adó anyagok legnagyobb részétől mentes. A bitumen bevonatok nem nyújtanak olyan megbízható csővédelmet, mint a kátránybevonatok, mert az anyag tapadása és a bevonat tömörsége kellőképpen nem biztosítható. Szóbakerülhetnek a lakkbevonatok is, azonban ezeknek mechanikai szilárdságuk csekély és ezért könyen megsérülnek. A sérülés helyén rozsdásodás, korrozió lép fel, amely a nem sérült bevonat alatt továbbterjed. A lakkbevonatok nem tartósak, nedvességet vesznek fel, megduzzadnak és a vashoz engedik a vizet, miáltal a rozsdásodás megindul. Vascsövek klórkaucsuk bevonat által sem védhetők meg hosszabb időn keresztül a víz támadó hatásától. Ettől eltekintve a klórkaucsuk a vízzel való hosszabb érintkezés után kellemetlen ízt kölcsönöz a víznek. A műgyanta lakkokkal bevont csövek használhatóságára vonatkozóan még kevés a tapasztalat. Csövek és edények műanyaggal való bélelését általában váltakozó sikerek kísérik. Használatuknak legnagyobb akadálya a színező és ízt adó vegyületeknek az oldódása. Zománcozott öntöttvascsövek külföldön már forgalomba kerülnek, acélcsöveket azonban ilyen bevonattal ellátni mindezideig még tudtommal nem sikerült. A fémcsöveken kívül a kútfúró technikában alkalmazhatók teljesen más anyagból készült csövek is, amelyek természetesen mint béléscsövek kerülhetnek felhasználásra. Ilyenek elsősorban az aszbeszt-eementcsövek, amelyek portlandcementből és aszbesztből állnak. Az aszbesztcement csövekkel való tapasztalatok azt mutatják, hogy vízzel való érintkezéskor a mészoldódás ezekben a csövekben csekély. Az aszbesztcement csövek alkalmazásának előnye agresszív vizek esetében mindenekelőtt abban áll, hogy a víz összetételének megváltoztatása nem következik be. Oldott oxigén hiányában a vascsövek esetéhez hasonló nem kívánatos elvasasodás itt nem lép fel, tehát a víz összetétele gyakorlatilag nem változik meg. Kátrány, főleg inertol bevonattal az aszbesztcementcsövek is ellenállóbbá tehetők szénsavas vizek támadó hatása ellen. Az aszbesztcementcsövek hátránya azonban, hogy nem elég rugalmasak és ezért a talajban jelentkező nyomáskülönbségek hatására könnyen törnek, kapcsolásuk pedig eléggé bonyolult és bizonytalan. Igen jól felhasználható az erősen szénsavtartalmú agresszív vizekkel szemben a fa. A fa egyike azoknak az anyagoknak, amelyet a kútfúrás technikájában már régóta alkalmaznak. Természetesen a kivájt fatörzstől a mai facsövekig hosszú volt a megtett út. Ha a fát víz és levegő éri, akkor meggombásodik és ezáltal a természetes szilárdságát hamar elveszti és törékennyé válik. A fa élettartamának megnövelésére szolgáló óvintézkedések a fa konzerválásából állnak. Ilyen konzerválószerek lehetnek: kőszén-, barnaszén- vagy fakátrány, kőolaj, higany, réz, cink, vassók vagy a sziliciumfluorhidrogén vegyületei. Hátránya £ konzerválásnak, hogy a konzerválószerek a víz ízét befolyásolják és sokszor mérges vegyületek is kerülhetnek a vízbe, úgy hogy ivóvízellátás esetében a konzerválásnak egészségügyi vonatkozásai is lehetnek. A kútfúró technikában a legcélszerűbb védőintézkedés a levegőelvonás, vagyis a facsövezetnek olymódon való beépítése, hogy a fa állandóan vízzel legyen borítva, tehát a facsőbélelés a leszívott vízszint fölé ne érjen. Ilyen esetben tönkremenetelétől tartani nem kell. Facsővel bélelt erősen szénsavas agresszív vizet feltáró kutak vizének szivattyúzásához szívócsőként előnyösen alkalmazható a porcelán. Kémiai vonatkozásban a porcelánt semilyen más anyag nem szárnyalja túl. Lágy és kemény, sótartalmú és sószegény, savas és lúgos vizeknek egyaránt ellenáll. Csak a legerősebb lúgok, — melyek a vízben nem fordulnak elő — és a flüorsav támadják meg. A porcelán meleg, sőt
