Hidrológiai Közlöny 1954 (34. évfolyam)

1-2. szám - Bélteky Lajos: A kismélységből való víznyerés gazdaságossága és eredményei

51f Hidrológiai Közlöny. 34. évf. 1954. 1—2. sz. Bélteky L.: Kismélységből való víznyerés; 88 liter percenkint, a két kútnál pedig 179 és 122, átlaga 150,5 liter/perc. A különbséget az okozza, hogy a köpenycső visszahúzása folytán nyitottá vált porozus, iszapos rétegek anyaga lejutott a beszűrőzött vízadórétegbe. Ezt a jelenséget az egyik kútnál a terepszinten dolgozók észlelni is tudták. A két kútnál, mivel a béléscsövek 96 m-ig nem lettek megmozgatva, a rétegcsúszás lehetősége ki volt zárva. 1953-ban újabb hat kutat építettek, mindegyiket helyes csövezéssel. A kutak vízhozama 1200, 1040," 1200, 1000, 1400 és 1710, vagyis átlagosan 1230 liter percenkint. Egyik kút vízhozama sem marad 1000 liter/perc alatt. A fajlagos vízhozam sem mutat nagy eltérést, a hat kúté egyenkint 143, 140, 120, 107, 132 és 135 liter percenkint, átlagosan 135 liter/perc. Ha a kútkarakterisztikákat nézzük, feltűnően látszik, hogy az 1953. évi kutak karakterisztikája alig mutat szórást, közel azonos szöget zárnak be a koordináta rendszer függőleges tengelyével, melyen a depresszió nagysága van feltüntetve. Helyes kútkiképzéssel tehát csökkenthetjük a kútfúrásnál eddig gyakran előforduló bizonytalanságokat, s nagymértékben növelhetjük a vízhozamot. 1949—50-ben nem volt fontos a nagy vízhozam, mivel a létesített kutaknak kb. 80%-át a falusi közkutak tették ki, melyekből 30 liter/perces kéziszivattyúval emelik ki a vizet. 1952—53ban azonban már fordított a helyzet, mivel a kutaknak kb. 80%-a olyan létesítmények részére készült, ahol napi 2—300 m

3, vagy még ezt is meghaladó a vízigény, ahol tehát fontos szempont fi gazdaságosság, vagyis az, hogy hány kútból, milyen mélységből és mekkora depresszióval lehet a vízszükségletet fedezni. A nagyobb vízhozammal járó előnyök talán csak azoknál a kutaknál nem mutatkoznak közvetlenül, amelyeknél a víz kiemelése kéziszivatytyúval történik, mivel a kéziszivattyú teljesítménye nem haladja meg a 30—40 liter/perc-et, s így a kút kapacitása nincs kihasználva. A gyakorlatban ilyen kutak túlnyomóan a falusi vízellátás céljait szolgálják. Ezek a kutak, ha vízhozamuk eléri a 30—40 liter/percet, a célnak megfelelnek, a minőségi munka hiánya inkább csak a kutak élettartamának megrövidülésében nyilvánul meg. Közvetlen hatása azonban a falusi vízellátás vonalán is mutatkozik a nagyobb vízhozamnak, amennyiben a nagyteljesítményű kutak építésének lehetősége tette időszerűvé a falusi vízellátásnak ú. n. törpe vízművel való megoldását, mivel a községek nagy részét, melyekben a népességnek kb. 43%-a lakik, egy mélyfúrású kútból el lehet látni ivóvízzel. A kisebb mélységben levő víztartó rétegekre való kúttelepítéssel 1949-ben először a Tiszántúlon azokon a tájegységeken próbálkoztunk, ahol nagyobb, 100 liter/perc-et meghaladó vízszükséglet kielégítését kellett biztosítanunk, s ez a környéken alkalmazott pozitív ártézi kutas vízszerzéssel nem látszott elérhetőnek még 5—600 m mélységből sem. Ilyen hely volt pl. Mezőtúr, ahol az ártézi közkutak mélysége 280, 620 m között van. E kutak vízhozama kevés, még a 620 m-es kúté is mindössze csak 70 liter percenkint. A meglévő 7 db utcai közkút összesen 225 liter/perc kifolyó vizet ad, pedig a 7 kút összmélysége kb. 3200 m. A feladat az volt, hogy egy létesítmény 150—200 liter/perc-es vízszükségletét kielégítsük. Erre a célra egy kis vízművet kellett létesítenünk víztoronnyal. A rendelkezésre álló adatok szerint ezt a vízszükségletet 3 vagy 4 db pozitív ártézi kúttal lehetett volna biztosítani. Ezért tájékozódtunk, hogy vannak-e kisebb mélységű kutak a városban, s ezek mennyi vizet adnak. Megtudtuk, hogy 80, 120 és 140 m körül is vannak homokrétegek, ezekre többször megpróbáltak telepíteni szivattyús negatív ártézi kutakat, de sikertelenül, mert a vízhozamuk csekély volt és egy-két év alatt üzemképtelenekké váltak elhomokolódás következtében. Mivel a rétegszelvények alapján több 8—10 m vastag homokréteg is várható volt 80—140 m között, 150 m előirányzattal, 241/228 mm-es kezdő és 133/124 mm-es befejező csőrakattal készítettünk egy mélyfúrású kutat. Az eredmény mindenben kielégítő volt. A kút mélysége 170 m lett, s 240 liter/perc vizet vettek ki belőle a tisztítószivattyúzás során 14,7 m depresszió, mellett. A kútszabvány szerint állandó üzemben ennek 2/

s-a volt a kútból kivehető, vagyis 160 liter/perc. A létesítmény vízszükségletét tehát egy 170 m-es kútból el lehetett látni. Két vagy esetleg három pozitív kút adott volna ennyi vizet, s a kutak mélysége egyenkint legalább 280 m lett volna. 1949. óta Mezőtúron 8 db kutat készített a Mélyfúró Vállalat, mindegyiket a 80—160 m körüli rétegekre, s e kutak átlagos mélysége 147 m, átlagos vízhozamuk 230 liter/perc 12,2 m átlagos depresszió mellett. E kutak átlagos fajlagos vízhozama 18,7 liter percenkint, vagyis kedvezőbb az első kút 16,4 liter/perc fajlagos vízhozamánál. Ennek magyarázatát abban találom, hogy az első kútnál, bár három réteget is beszűrőztek, nem volt kellő mérvű a tisztítószivattyúzás. A későbbi kutaknál ezt a hibát már kiküszöbölték, ennek eredményeként növekedett a vízhozam, jóllehet csak egy, vagy legfeljebb két szomszédos vízadó réteg került beszűrőzésre. A másik város, ahol a kismélységből való víznyerés nagyon eredményes volt, Békéscsaba. Itt 1949-ben 493 és 450 m mélységű kutak készültek. Az előbbi kút vízhozama 40, az utóbbié pedig 18 liter/pere volt a terepszint felett 0,3 m magasan. A kutak vizének emelkedési magassága 5,0, ill. 3,8 m, amelyből látható, hogy a kutak karakterisztikája igen meredek, s a fajlagos vízhozam csak kb. 8,5 liter/perc. így a terepszint alatt 7 m-ig való leszívással is mindössze kb. 60 liter/perc-el lehet növelni a vízhozamot. A víz hőmérséklete 25 C° volt. Nagyobb vízszükséglet ellátására a nagyobb mélységben levő rétegek nem bizonyultak alkalmasnak, tehát kipróbálták a 60, 110 és 170 m körüli vízadó rétegeket is. A 60—70 m-es rétegre 8 db kút készült 110 liter/perc átlagos vízhozam-