Hidrológiai Közlöny 1954 (34. évfolyam)

7-8. szám - Bélteky Lajos: Beszámoló az 1949–1953-ban készített mélyfúrású kutak adatainak hidrogeológiai tájegységek szerint való feldolgozásáról

Bélteky L.: Mélyfúrású kutak Hidrológiai Közlöny. 34. évf. 1954. 7—8. sz. 3Jf7 Az átlagos depresszió legkisebb a következő tájegységeken: 46 sz. (Bodrogköz) 2,2 m 53 „ (Szatmár) 2,6 »» 45 „ (Sajó—Hernád völgye) 3,3 10 „ (Dráva völgye) 3,6 4 „ (Kemeneshát) 3,8 5 „ (Devecseri medence) 3,84 44 „ (Duna kavicsos medencéje) 4,0 „ 1 „ (Győr—Szombathely) 4,9 A fajlagos vízhozam és az átlagos depreszszió fordított arányban vannak. Ahol nagy a fajlagos vízhozam, ott kicsi az átlagos depreszszió és fordítva. Az átlagos kútmélység értéke szempontjából tájegység szerint a sorrend a következő: 29 sz. (Salgótarján) 290 m 47 „ (Szőreg—Szentes 227 43 ,, (Szeged—Kiskunfélegyháza) 182 48 „ (DK-i Tiszántúl) 178 49 „ (Szolnok—Törökszentmiklós) 155 „ 9 „ (Tolna—Kaposvölgye 143,6 „ 16 „ (Mezőföld) 132,5 ., 40 „ (Jászság—Poroszló) 128 „ A legnagyobb kútmélységeket tehát a salgótarjáni területen, a tiszamenti mélyvonalban, a középalföldi hátságon és a Tiszántúl délkeleti részén találjuk. Legkisebb az átlagos kútmélység a következő tájegységeken: 46 sz. (Bodrogköz) 55 14 „ (Velence) 63 45 (Sajó—Hernád völgye) 64.2 53 (Szatmár) 68,2 10 (Dráva völgye) 69.6 1 (Győr—Szombathely) 70 37 rj (Északalföldi pannon tábla) 73 13 (Székesfehérvár) 73,4 A mélyfúrással való vízszerzés gazdaságosságára jellemző az, hogy 1 fm fúrással mennyi vizet (liter/perc) sikerül feltárni. Ebben is szerepet játszik a kút műszaki kiképzése és a kút mélysége. Az utóbbi miatt tájegységenként változik s fel lehet használni egyes tájegységek jellemzésére is. Olyan területeken, ahol az átlagos kútmélység nagy, a kútankénti átlagos vízhozam pedig kevés,ott a liter/perc/fm viszonyszám értéke alacsony, ami azt jelenti, hogy ott 1 fm fúrással feltárható vízmennyiség is kevés, a vízszerzés tehát kevésbbé gazdaságos. Mivel ez a viszonyszám két tényezőnek, a vízhozamnak és a kútmélységnek hányadosa, következik, hogy amilyen arányban változott a kútankénti átlagos vízhozam és az átlagos kútmélység, olyan arányban változott, jelen esetben növekedett a 1/p/fm viszonyszám értéke is. Vagyis az első két évben kismértékben nőtt, a 2. és 3. év között nagy ugrás volt, 0,68-ról 1,48-ra emelkedett, a 3. és 4. év között alig volt 0,02-a javulás, 1953-ra azonban 1,5-ről 1,9-re növekedett ez a viszonyszám. A kút vízhozamának a mélységhez viszonyított értéke a legnagyobb az alábbi tájegységeken : lit/perc/fm 51 sz. (Hortobágy) 4,42 19 „ (Péti karsztos) 3,15 17 „ (Komárom) 2,8 44 „ (Duna kavicsos medencéje) 2,75 52 „ (Szabolcs) 2,38 1 „ (Győr—Szombathely) 2,33 13 „ (Székesfehérvár) 2,3 38 „ (Izsák—Kiskörös) 2,15 53 „ (Szatmár) 2,08 7 „ (Déli Balaton) 1,98 Legkisebb ez az érték a következő tájegységeknél : lit/perc/fm 29 sz. (Salgótarján) 0,46 34 „ (Szerencsi sziget) 0,61 5 „ (Devecseri medence) 0,63 16 ., (Mezőföld) 0,63 4 „ (Kemeneshát) 0,68 48 „ (DK-i Tiszántúl) 0,79 49 „ (Szolnok—Törökszentmiklós) 0,82 6 „ (Pápa—Kisbér) 0,82 50 „ (Kisújszállás) 0,89 8 „ (Somogyi dombok) 0,92 Tekintettel arra, hogy átlagszámításoknál a kész, tehát felsőrésszel is ellátott kút költségének 1 fm-re eső hányadával szoktunk számolni, a fenti két összeállítás reciprok értékeiből az egységnyi vízhozam előállítási költségére is lehet következtetést ievonni. Legkevesebbe kerül beruházás szempontjából azonos mennyiségű víznek mélyfúrású kúttal való feltárása az 51 sz. és legdrágább a 29 sz. geológiai tájegységen. Ugyanígy ki lehet mutatni az egyes tájegységek vizének kémiai sajátságait, pl. bizonyos mérvű vasasságnak vagy keménységnek százalékos gyakoriságát az illető tájegység kútjainál. A rendelkezésemre álló rövid idő alatt az adatoknak ilyen szempontból való feldolgozását nem tudtam befejezni. A tájegységekkel kapcsolatban végzett s most röviden ismertetett munkámat magam is csak próbálkozásnak tekintem abban az irányban, hogy hazánkban, ahol a kutak zöme olyan területeken létesült, amelyek általában nem tekinthetők geológiai szempontból teljesen zárt és mereven elhatárolható tájegységeknek, lehet-e a mélységi vizekre vonatkozólag olyan megállapításokat tennünk, amelyek a mélyfúrású kutak mélységére, vízhozamára, a mélységbeli rétegek vízutánpótlására és a víz kémiai sajátosságára már a telepítési hely kijelölésekor valami támpontot tudnak szolgáltatni. Az eddigi eredmények alapján úgy hiszem, hogy lehet. Remélem, hogy az adatok további gyűjtésével, a minőségi munka további fokozásával olyan adathalmazra teszünk szert, amelyek segítségével egyes tájegységek vízszerzési lehetőségéről általános tájékoztatást tudunk majd adni. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a statisztika alapján kis vízhozamúnak minősített tájegységen belül nem lehet találni olyan durvább szemcsézetü réteget, amelyből az átlagosnál több víz kapható és fordítva. Továbbmenőleg meg lehet állapítani tájegységenként a főbb vízadószinteket, azok fajlagos víz-