Hidrológiai Közlöny 1954 (34. évfolyam)

7-8. szám - Schréter Zoltán: A Bükk hegység régi tömegének földtani és vízföldtani viszonyai

Schréter Z.: A Bükk földtani viszonyai Hidrológiai Közlöny. 34. évf. 1954. 7—8. sz. 293 válik uralkodóvá, DDK-i DK-i, szintén meredek dőléssel. Látjuk tehát, hogy a rétegek dőlése itt általában éppen ellenkező irányú, mint a Bükk hegységben. Itt ÉNy felé irányuló felpikkelyeződéseket is feltételezhetünk. Hegyszerkezeti nézőpontból a két hegységet egységes szemlélettel kell néznünk. A hegységek kőzeteit délről északfelé ható erő torlaszolta fel, az ellenálló erő viszont északról érvényesült, aminek következtében a Bükk hegységben délrehajló redők és felpikkelyeződések jöttek létre, míg az Upponyi szigetben az ellenálló erő felé történt a visszahajlás. Erről Schmidt E. R. részletesebben írt. Meg kell említenem itt is, hogy az ausztriai felgyűrődéssel kapcsolatban törhettek fel hegységeinkben a mélységbeli welhrlit és gabbró, a hipabisszikus gabbródiabáz és az effuzív diabázok. Az ausztriai fő felgyűrődésnél fiatalabb hegymozgások is érték a Bükk-hegységet. Erre bizonyíték az, hogy a felső kréta képzőmények az Upponyi Sziget belső szegélyén meglehetős meredek (20—50°) dűlésűek. Bár az itten ismeretes felső kréta lerakódás tengerparti eredetű, amelynél valamivel meredekebb rétegzés is előfordul, de ilyen meredek dőléseket csak az eredeti helyzetükből kimozdított üledékeknél találunk. De ezt bizonyítja az a feltolódási vonal is, amelynek mentén a még a Bükk hegységhez tartozó triász és permi képződmények erre a felső kréta vonulatra meredeken kissé feltolódtak ÉNy-i irányban. A feltolódási vonal iránya DNy—ÉK-i. Valószínűleg ugyanekkor tolódott rá az Upponyi szigethegység karbonképződményekből álló tömege a tövében, ÉNy-on lévő rudabányai jellegű anisusi dolomitra is. Tehát a felső kréta után is volt a Bükk hegységben hegymozgás, amelyet esetleg a felső kréta végére helyezhetünk, ami megfelelne Stille laramiai fázisának. Az ausztriaival szemben ez ellentétes irányú mozgás volt. A pyreneusi hegymozgást a Bükk hegységben biztosan nem tudjuk kimutatni. Esetleg a Bükk gyenge függélyes emelkedését tételezhetjük fel az eocén folyamán. . A bükkszéki, recski és upponyi fúrások bizonyítékot szolgáltattak arra vonatkozólag, hogy a harmadkor közepetáján is mozgott a Bükk hegység tömege ÉNyfelé. Ezek a fúrások azt tanúsítják, hogy a triász képződmények meredek síkokon feltolódtak a Ny-on és ÉNy-on előttük fekvő felső oligocén képződményekre. Ez tehát megfelel az oligocén után bekövetkezett ú. n. szávai hegyképződési időszaknak. Ekkor a korábban már felgyűrődött és félsíkká (peneplaine) lekopott Bükkhegység és Upponyi szigethegység valószínűleg egy tömegben mozgott ÉNy-ra és tolódott fel az oligocén képződményekre. Ez a feltolódási vonal az Upponyi sziget ÉNy-i oldalától Bükkszéken át a Darnóhegy Ny-ÉNy-i oldala mentén húzódik (Darnó vonal), közben azonban jódarabon a rátelepülő alsómiocén rétegcsoporot elfedi. Az ausztriaival szemben ez is ellentétes irányú mozgás volt. A fiatal harmadkorban és a pleisztocén folyamán a hegység függőleges irányú emelkedése történt, amely folyamatot külföldön számos hegységnél a geomorfológusok hangoztatnak. (Davis, Penck, Markov). Ezzeí magyarázható meg a Bükk hegység magas fennsíkjainak mai magas helyzete és ezzel magyarázható a Bükk hegység legnagyobb részének fiatalos {juvenilis) arculata: a sokhelyütt található vad, szakadékos völgy, a meredek, sziklás hegyoldalak, egyes barlangok magas fekvése stb. A Bükk hegység szélein hatalmas szegélytörésekkel végződik s ahol letört, a felszínen helyet ad a környező harmadkori medenceüledékeknek és kitörési kőzeteknek. Az Upponyi szigethegység ÉNy-i és DK-i oldala törik le egy-egy DNy—ÉK-i irányú vetődéssel. A Bükk főtömege Szilvásvárad táján DNy—ÉK-i nagy vetődéssel végződik. A felsőtárkányi fiatal harmadkori öblöt szintén DNy-i—ÉK-i irányú vetődések, ÉK-i oldalán ÉD-i irányú vetődés határolja. Az Eged—Várhegy vonulatának DK-i oldalán is nagy DNy—ÉK-i irányú vetődés húzódik és a hegység D-i oldala NyDNy— KDK-i irányú vetődésekkel végződik. Kisgyőrtől ÉK-re sz Előgallya NyÉNy—-KDK-i irányú vonal mentén törik le. A Bükk K-i vége nagyjából DNy-ÉK-i irányú vetődés mentén végződik, de a hegység folytatásában lévő számos kisebb mészkőrög további kisebb törésekkel határolódik. A hegység ÉK-i részét DK—ÉNy-i törés határolja, amelyet számos kisebb harántvetődés zavar. A Bátori félsziget és a Siroki várhegyek széleit DNy—ÉK-i irányú vetődések szegélyezik, sőt a Bátori félsziget belsejében is ilyen irányú vetődés húzódik. A Bátori félsziget DNy-<i végződését, a Darnóhegy és a Siroki Várhegyek ÉK-i oldalát az előbbiekre merőlegesen haladó ÉNy—DK-i irányú vetődések törik le. A szegélytörések a hegység D-i oldalán, valamint ÉK-i és Ny-i részén a felső eocén előtt jöttek létre, minek bizonyítéka, hogy itt részben a felső eocén képződményei telepszenek a hegység oldalaira s a medence előterében az oligocén képződményei is jelen vannak az alsó miocén túlnyúló (transzgredáló) képződményei alatt. A hegység K-i oldalán ezidőszerint még nem ismerjük a mélyben az oligocén és eocén rétegcsoportokat, valamint a felsőtárkányi öbölben sem, tehát valószínű, hogy ezek leszakadása csak az alsó miocén előtt következett be. Figyelemreméltó, hogy a hegység ÉNy-i peremén, már az oligocén-miocén képződményekből felépült medenceterületeken, párhuzamosan a nagy ÉK—DNy-i feltolódási vonallal, fiatalabb, talán a tortonai emelet után létrejött vetődéseket észlelünk, amelyek a Bükk hegység oldalaira rányúló s az oligocénre rátelepülő (transzgredáló) alsó miocén képződményeket elvetették. Ilyen fiatalkorú vetődések a Bükk szegélyén lévő harmadkori területen egyebütt is vannak. A Bükk hegység arculatának (morfológiájának) és földtani felépítésének kapcsolata. A Bükk hegységet részben lágyabb, a mállásnak és a víz lehordó erejének (erózió) kevésbbé ellenálló kőzetek építik fel, másfelől olyanok, amelyekkel szemben a víznek inkább a vegyileg oldó, mintsem a kivájó hatása érvényesül. Az előbbiekhez tartoznak az agyagpalák és homokkövek; jóval ellenállóbbak a diabázok. Utóbbiakhoz tartoznak a mészkövek, alárendelten dolomitok. A Bükk hegység az Upponyi szigethegységgel együtt — mint fentebb említettem — az alsó és felső kréta között felgyűrődött. A felgyűrődés után (részben közben) megkezdődött annak leihordása, lepusztítása. Ennek a nagyszabású lepusztításnak az emlékei a Bükk hegység fennsíkjai. Ezek azonban nem elszigetelt jelenségek. Ugyanilyen fennsíkok terülnek el a Középső Kárpátok D-i oldalán lévő mészkőhegyeken (a Pelsőci, Szilicei és Aggteleki fennsíkok), a Pilisben, Gerecsében, Bakonyban, Mecsekben, a Krassószörényi Hegységben, a Kárpátok ívének egy részén és a Balkánon is. Ezekben a hegységekben a legfiatalabb tag, amely a gyűrődésben résztvett, az alsókréta üledékcsoport. Ezeken a meggyűrt földkéregrészeken — ma hegységeken — egyformán, nyilván egyidőben alakult ki a félsík, vagy tönkfelület (peneplaine, Fastebene) éspedig kétségkívül szárazföldi időszakban, szárazföldi denudáció eredményeképpen; ami azt jelenti, hogy ezek a hegységek az akkori erózióbázis szintjéig teljesen egyenetlen síksággá (félsíkká) koptak le. Csak később, főleg merőleges irányú felemelkedés következtében jutottak egyes földkéregrészek s a rajtuk kialakult egykori tönkfelületek mai magasabb helyzetükbe. Az egykori tönkfelületek legjobb megtartója, konzerválója a mészkő volt. Földtani nézőpontból éppenúgy érdekli a geológust, mint a geográfust, hogy ezek a tönkfelületek mikor, melyik földtani korszakban keletkeztek. E tekintetben a vélemények eltérők. A legvalószínűbb, hogy a nagy lepusztulás a felgyűrődés után, a felső kréta idejében, az azután következő átmeneti időben s az alsó eocén idejében jött létre. A középső eocén végén a Bükk hegység már — az előzőleg kialakult fennsíkjaival együttesen — függőleges elmozdulás következtében kiemelkedett, ferdére állíttatott, illetve feldomborodott. A felső eocénben alacsony sziget lehetett s ennek a szigetnek az oldalaira rakódtak le délen és részben ÉK-en a felső eocén tengerparti (litorális) eredetű num-