Hidrológiai Közlöny 1953 (33. évfolyam)

7-8. szám - Holló István: Alföldi városaink vízellátása

Hidrológiai Közlöny. 33. évf. 1953. 7 -8. sz. 2.97 Kétségtelen, hogy a felsorakoztatott adatok egy kicsit torz képet adnak, mert, igen sok olyan alföldi település van, ahol artézi kutakhoz kapcsolódó kisebb ú. n. körzeti vízvezetékek révén van a házakban zárt rendszerből folyó ivóvíz. Az így ellátott lakosok számára vonatkozólag azonban még nincs pontos felmérés' és becslés szerint ez az említett "számarányt legfeljebb 1—2%-kal emeli. A 10 000-es lakosszámot azért vettem határnak, mert a népi demokratikus országokban, így Romániában és Bulgáriában is az a terv, hogy elsősorban a 10 000 főnél nagyobb településeket lássák el központi vízvezetékkel és azután kerül majd sor fokozatosan a kisebb településekre is. A továbbiakban nem szándékozom minden egyes alföldi város vízvezetékét külön-kiilön ismertetni, hanem csak a típusokat tárgyalom. Az Alföldön a Tisza folyó mentén települtek nagyobb városok, de ezek közül csak Szolnok használta fel a folyó nyersvizét megfelelő előkészítés után ivóvíznek. A Tisza folyó partjain nincsenek olyan vastag kavicsrétegek és bő hozamú talajvízáramlások, mint a Duna mentén és így parti szűrésű kutak, galériák, vagy csápos kutak az eddigi ismereteink szerint célszerűen, nem telepíthetők. Viszont adva van maga a folyó, amelynek kis vízhozama mellett is 1—2 m

3/mp víz még egyelőre kivehető és kevesebb tisztítással inari-, gondosabb tisztítással pedig ivóvíznek felhasználható. Nézzük meg közelebbről, hogy technológiai és- beruházási szempontból mit jelent a felszíni nyersvíz ivóvíz céljára való felhasználása. Erre vonatkozó első magyar összefoglaló adatok Varga József (2) könyvében találhatók. A folyamszabályozás és a sodorvonal figyelembevételével korszerű vízkivételi művet kell létesíteni. A nyersvízszivattyúk a vizet előülepítő medencékbe emelik, amelyeknek térfogatát úgy kell megállapítani, hogy a víz áthaladása legalább 3, de inkább 4 óra hosszat tartson. A hosszúság és szélesség aránya 1:4—1:5 szokott lenni. Célszerűbb fedett előiilepítők tervezése, mert ezek függetlenek a széljárástól és a napfény által előidézett algásodási veszély is kisebb. Az előülepítő üzemeltetése erősebb záporok, áradások, hóolvadás után feltétlen szükséges, mert a nagymennyiségű hordalék a későbbi derítést megnehezíti. Gyakorlati tapasztalat szerint 3 cm-es vagy ennél kisebb átlátszóság esetén az előülepít,őt feltétlenül be is

1 kell iktatni. Az előülepítés után a víz a keverő aknába (medencébe) kerül, ahol a vegyszer (alumíniumszulfát. vasklorid, vasszulfát) adagolása történik. A tökéletes keveredés biztosítására a mechanikus keverő berendezés alkalmazása ajánlatos. Innen az opálozó víz a nyitott gyorsszűrőkbe kerül, amelyeknek átfolyási sebesség-e 2—6 m/óra. A 20—30 m

8/óra teljesítményű kvarcszűrők váltak be legjobban 1.5 m magas szűrőanyag töltéssel, Agresszív vizek esetén kb. 50% fermagó réteget is lehet behelyezni. A szűrőfejek porcelánból, vagy műanyagból ma már hazánkban is készülnek és kb. 60 db/m

2 a szükséglet. A szűrőknél a visszamosásra felhasznált vízmennyiség — amely természetesen veszteség — 2,5—5% szokott lenni a termelt vízmennyiséghez viszonyítva. A tisztított víz csírátlanításáról általában klórgáz felhasználásával szoktak gondoskodni. Megemlítem, hogy hazánkban több helyen, pl. SZOT-iidülő Siófok, Várforrások Miskolc stb., nátrium hipokloritos csírátlanítás is van, amely bár drágább, de könnyebben — és a kiszolgálószemélyzet egészségére veszélytelenebbül — kezelhető. (3. és 4.) A felszíni víz felhasználása állandó kezelést és ellenőrzést igényel és talán ennek is tudható be, hogy hazánkban általában idegenkednek az ilyen vízművek tervezésétől. Az is kellemetlen, hogy a felszíni vizeket felhasználó űzöm télen nagyon hideg, nyáron nagyon meleg vizet szolgáltat. A fajlagos villamos áramfogyasztás alig valamivel nagyobb, mint az országos átlag, a beruházási költségek viszont aránylag magasabbak. A-/. állandó vegyszer-adagolás drágítja az üzemeltetési költségeket. A felszíni vízkivétel nagy előnye azonban, hogy megfelelő nagyságú egységek kiépítésével a napi termelés könnyebben és megbízhatóbban fokozható. Ha egy város napi szükséglete 10—15 000 m

3 víz, akkor végeredményben csak 0,12—0,18 m

3/mp vízkivételről vain szó, mely a Tiszához hasonló, de még annál kisebb vízhozamú folyó vagy csatorna esetében sem jelent áthidalhatatlan, kérdést. Ha. nem a Tiszából vagy a Dunából, hanem valamelyik öntöző vagy hajózható csatornából lehetne nyers* vizet venni, akkor az előkészítés menete nagyjából a vázolthoz hasonló lenne. Amíg a természet-átalakító vízgazdálkodási programm a szovjet példák alapján nem vált hazánkban élő valósággá, addig a vízfolyásoktól távoleső alföldi települések vízellátása csak artézi kutakkal volt elképzelhető. Debrecen, Szeged, Kecskemét, Cegléd, Jászberény, Karcag stb. vízellátása kisebb-nagyobb változattal artézi kutakra alapul. Ez egyébként nem helyteleníthető irány, mert ereolóffiiai megállapítás szerint a magyar Alföldön általában 40—400 méter mélységig különösen a levantei rétegek bő víztartalmuak és egyelőre nincsenek annyira megcsapolva, hogy az alföldi városok vízellátásához ne tudnák szolgáltatni a szükséges vizet. A hiba inkább ott van, hogy egyes helyeken egymáshoz közel túl sok artézi kutat fúrnak és fúrtak, legtöbbször szakszerűtlenül (5) és így a levantei kőzetben tárolt vízmennyiséggel bizonyos mértékben rablógazdálkodás, illetve pazarlás folyik, amint azt a sokszor említett szentesi példa is mutatja. Amint Cseuz Béla kartársunk közléséből tudjuk. Szentesen a lakosság fejenként kb. 40 1 vizet használ el, viszont az artézi ku-