Hidrológiai Közlöny 1953 (33. évfolyam)

3-4. szám - Szalay Miklós: Az árvédelmi töltések méreteinek ellenőrzése, különös tekintettel azok átázására

Szalay M.: Árvédelmi töltések vizsgálata Hidrológiai Közlöny. 33. évf. 1953. 3—4. sz. 119 sége laza állapotban szélső esetben a legtömörebb állapot százszorosát is elérheti és ezért építendő töltéseinknél a tömörítési munkákra a legnagyobb gondot kell fordítanunk. A kis tömörségű földmunka ugyanis elvileg többszörös kubatúrát igényel, azonos átázási biztonság mellett. Arra is figyelmeztet bennünket ez a tény, hogy a k tényező meghatározása laboratóriumi úton nem célszerű. A töltések anyaga mind szemszerkezet, mind tömörség szempontjából inhomogén és így a laboratóriumi vizsgálat, különösen a szokásos erőteljes mintabedöngölés mellett, olyan kedvező értékeket adhat, amelyek a földmunkáknál soha nem találhatók. Ezért a k tényező természetes fekvésben történő, jó átlagértéket adó meghatározására van szükség. Több szakértő egybehangzó megállapítása szerint a k = 10 3 cm/sec értéknél kisebb vízáteresztőképességű talajoknál már a vízszintes lamináris áramlás feltevése nem helytálló és nem használható, mivel ott már a kapilláris szivárgás nagyságrendileg is felülmúlja a gravitációs szivárgást. Viszont ugyancsak kimutatható, hogy ilyen tálajokból épült töltéseknél a számított átázás elhanyagolhatóan kicsiny és így a kapilláris szivárgással együtt sem okozhat kárt a töltésben. b) A h vízmagasság megállapítása Noha már előbb rámutattunk arra a körülményre, hogy a legmagasabb árvíz nem mindig a legveszélyesebb az átázásra, a biztonságot kívánjuk fokozni azzal a feltevéssel, hogy h értéke a maximális árvízből, míg T értéke a legnagyobb tartósságú árvíz adata alapján veendő figyelembe, ami által a kedvezőtlen körülmények összejátszását messzemenően tekintetbe vettük. Kivételt képez a 3. ábrán feltüntetett árvízkarakterisztika, amelynek levezetését később tárgyaljuk s amelynél h értékeknél a kiegyenlítő téglalap magasságával kell számolni. Abban az esetben, ha a jeges LNV értéke a jégmenteset meghaladja, h kiszámításánál elég ez utóbbit tekintetbe venni, mert a jeges árvíz más törvényszerűségeket követ, vagy inkább egyáltalán nem nevezhető törvényszerűnek s így figyelembevétele gazdaságtalanul nagy töltésméreteket eredményezne. c) A T tartósság megállapítása Lászlóffy javaslata alapján [10] valamely vízmérceálláshoz tartozó árhullámtartósságot azon napok számával kívánjuk figyelembevenni, amelyek közt a vízállás a kérdéses mérceállást egyfolytában, vagy 14 napnál rövidebb megszakítással meghaladta. Ez utóbbi körülmény azért lényeges, mert a 14 napos megszakítás folyamán a gát nem száradhatott ki s így az átázás szempontjából történő igénybevétele több, egymást rövid időközben követő árhullám során folytonosnak tekinthető. Ez a meggondolás ismét a lehető legkedvezőtlenebb esetet szándékozik figyelembe venni. Lászlóffy a „Dunai és tiszai árhullámok időtartama és gyakorisága" c. tanulmányában három dunai vízmérce (Komárom, Budapest, Mohács), valamint négy tiszai mérce (Vásárosnamény, Tokaj, Szolnok, Szeged) adatait dolgozta fel 30 évre visszamenőleg, nagy gondossággal. Ezen adatok számításbavétele az általa vizsgált mércék környezetében viszonylag igen megbízható, hiszen néhány közismerten kritikus évet (1919, 1932, 1940, 1941) magába foglal. T megállapításával kapcsolatos számításaink során — Lászlóffy adatait vizsgálva — érdekes megállapításra jutunk. Az ő általa összeállított 7 vízmércére vonatkozó árhullámtartóssági statisztika adatainak felrakása után kiderül, hogy a valamely vízállást meghaladó árhullám maximális tartóssága szimmetrikus valószínűségi megoszlást követ. Annak ellenére, hogy Lászlóffy adataira nem alkalmazható minden megfontolás nélkül a nagy számok törvénye (és sajnos bármilyen hosszú idős I I -ts ! -Q I Ni 98 95 90 80 70 60 50 40 30 20 \ \ \ \ V k \ \\ \ • Komárom \ \ \ \A • ti udaf. bhá wst :s fa • 6 9 1« 50 100 '50 200 250 nap 6/a ábra. Dunai árhullámok legnagyobb időtartama.